Álvaro Mutis nagyszerű író, és ráadásul az egyik legkedvesebb barátom. Mivel már jó néhány éve nem adott ki könyveket, úgy gondoltam, egy kis tisztelgést teszek előtte „A csavargó utolsó állomása” című novellából vett idézetekkel, amely tele van Álvaro Mutis olvasásából fakadó kecsességgel. Hogy újra felfedezzem a kolumbiai írót.

P 39. A hangszóró bemondta, hogy a kisebb hibát már kijavították – miért kell, kérdezem gyakran, megsérteniük a nyelvet, amikor technikai kétségeik vannak?

57. oldal. Amikor ezek közül a képek közül valamelyik azzal a heves szándékkal tér vissza, hogy fennmaradjon, akkor történik meg az, amit a tudósok epifániának neveznek. Egy olyan élmény, amely lehet pusztító, vagy egyszerűen csak megerősíthet bizonyos, az élet folytatásához leginkább szükséges biztosítékokat.

62. oldal. Ez nem furcsa. Ha – akár csak futólag is – megosztunk egy tájat vagy helyet gyermekkorunkból, az egy család részének érezteti velünk magunkat.

70. oldal. Ne hagyd magad becsapni. Mindig fel kell készülnünk ezekre a meglepetésekre, amelyek általában beérnek és a felszínre törnek anélkül, hogy észrevennénk a folyamatot. Ezek olyan dolgok, amelyek már jóval korábban elkezdődtek.

P 74. A jelenlegi feladatomban csak a testet teszem bele. Nem arról van szó, hogy mindent elvesztettem. Hanem arról, hogy elvesztettem az egyetlen dolgot, amire érdemes fogadni a halál ellen.

P 75. Már nagyon régóta sétálunk együtt, sokkal távolabbról.

P 79. Valójában Jon Iturri megszűnt létezni. Semmi sem befolyásolhatja az árnyékot, amely az ő neve alatt járja a világot.

P115. De végül is nagyon naiv szemmel érkezünk Európába. Sok éven át régiségünk egyfajta fáradtsággá, elhasználódássá és elhasználódássá változott olyan szokások és eszmék miatt, amelyek már nem is szolgálják a saját földünkön való életünket.

P 125. Az egyetlen dolog, ami gyakran visszatartott a halálvágytól, az a gondolat, hogy ez a kép velem együtt eltűnik.

P135. Igen, most vodkát iszom és szeretkezem egy rumival, de minden nap egyre távolabb érzem magam Európától, kevésbé érdekel, és jobban megértem a testvéreimet, akik Mekkába utaznak anélkül, hogy tudnának olvasni vagy írni, anélkül, hogy ismernék a bort, beletörődve a sivatag büntetésébe.

150. oldal. Ekkor kezdtem aggódni. Nagyon jól tudom, mit jelent ebben az országban a „Ne aggódj” kifejezés. Úgy kell érteni: „Ha történik velünk valami, nem tehetünk semmit, tehát nincs értelme aggódni.”

P 155. Ez alkalommal, akárcsak a korábbiakban, kerülte az önsajnálatként értelmezhető formulákat. Természetesen ebben a büszkeség árnyéka sem volt. Egyszerű szerénységből tette, abból a tulajdonságból, amelyet a 18. századi franciák elegánsan a szív nemességének neveztek.

156. o. A kingstoni különválás nem lehetett az utolsó. Minden, amit nem mondtam el neki együtt töltött életünk során, egyre csak gyűlt az agyamban. Akkoriban jelentéktelennek és szinte haszontalannak tűntek; gesztusaink, erotikus kapcsolatunk, közös szimpátiánk és fóbiáink feleslegessé tették a szavakat. Most ismét érvényesültek, parancsoló kitartással.

P 159. Csakhogy, írásának természetes folyása miatt, hangos olvasás esetén olyan lenne, mintha a hangját hallanám. Nem bírnám elviselni.

P 159. Végül ugyanaz a régi történet, amikor a valóság egy torzított állapotából indulunk ki, és vágyainkat vitathatatlan igazságokká tesszük.

P 160. Velem együtt tanulta meg, hogy az emberek mindenhol a világon egyformák, és hogy ugyanazok az apró-cseprő szenvedélyek, ugyanazok a piszkos érdekek hajtják őket, amelyek minden szélességi fokon múlandóak és hasonlóak.

P 163. Azt gondoltam, a férfiak olyan keveset változnak, és annyira önmaguk maradnak, hogy az idők hajnala óta csak egyetlen szerelmi történet létezik, amely vég nélkül ismétlődik anélkül, hogy elveszítené szörnyű egyszerűségét, jóvátehetetlen szerencsétlenségét.