Pedáns, a pedáns egy üres és felfújt elme, amely – mivel tele van szavakkal – azt hiszi magáról, hogy tele van ötletekkel, élvezi a frázisait, és azzal ámítja magát, hogy másokon uralkodik. Képmutató, aki őszintenek hiszi magát, egy Káin, aki Ábelnek hiszi magát.

Ebben az összezsugorodott agyban, amely az absztrakciónak ad otthont, és megszokta, hogy az embereket két, ellentétes címkék alatt álló kategóriába sorolja, aki nincs vele a jóban, az ellene van a rosszban, a rosszban pedig a mindenféle pártoskodók és a mindenféle gazemberek közötti rekeszben az intelligencia természetes. […] Minden arisztokrata korrupt, és minden korrupt ember arisztokrata.

A forradalom alatt kibontakozó baloldal egyfajta totalitarizmust mutatott, amely bár néha lappangott, mégis mindig jelen volt; a másképp gondolkodók iránti gyűlöleten alapult.

Hyppolite Taine a Kortárs Franciaország eredete így írta le Robespierre-t. De ha Robespierre helyett Hollande-ot, Vallst, vagy ami még rosszabb, Taubirát tennénk a képbe, ez a portré kesztyűként illik rájuk. Különösen mivel a „pedáns” egyszerre férfias és nőies, mindenkit egyenlő alapra helyez, ami annyira kedves fogalom ezeknek a... pedánsoknak.