A tekintély elvesztette nemességét az alázattal együtt. A tekintély a kérlelhetetlen rend, a meggondolatlan erőszak és a zsarnokság szinonimájává vált. Micsoda értékfelfordítás! Míg Antigoné szerint a tekintély megakadályozta a zsarnokságot! A modern korban a tekintély benyomása azért él, mert olyan emberek taposták el, akik használták; holott valójában a tekintélyt szolgálják. De vajon ezek a katasztrofális tapasztalatok károsították-e a tekintélyt? Egy értéket egy ember nem károsíthat. A hűség Szent Péter fölé terjed anélkül, hogy ő képes lenne rá. A hűség az árulás fölé terjed, mert magában foglalja azt. A hűség az árulásban érvényesül. Az árulásnak nincs más értelme, mint a saját kielégülése. Minden érték az emberben rejlő határozatlanságról és bizonytalanságról is beszél. Minden érték őr és menedék. Nem kell választani; az érték alkalmazkodik gyengeségünkhöz, mivel megelőzi bizonytalanságainkat. A modern világ összekeveri a tekintélyt és a hatalmat, ugyanazokat a sebeket és ugyanazokat a fájdalmakat viselve velük. Istent mindenből el kellett távolítani. Sem az ókoriak, sem a kortársak nem értették volna, de ez nem sokat számított; most már semmit sem számítottak. Ha Isten soha nem távozott volna, meg kellett volna ölni. A 20. század Isten halálának ideje akart lenni. Csak az ő eszméjének halálát ölte volna meg. Mindenekelőtt egy új, az öngyilkosságon alapuló antropológiát hozott volna létre.
Útinapló
Unamuno donquijote-i küldetésén
A munkám – akartam mondani, küldetésem – az, hogy mindenki, sőt egy harmadik fél hitét is megtörjem: az igenlésbe vetett hitet, a tagadásba vetett hitet és a tartózkodásba vetett hitet; és ezt magában a hitben való hit által. Az, hogy harcoljak mindazok ellen, akik beletörődnek, akár a katolicizmusba, akár az agnoszticizmusba. Az, hogy mindenkit nyugtalanná és elnyomottá tegyek.
Vajon hatásos lesz? De vajon Don Quijote hitt munkája azonnali, látszólagos hatékonyságában? Ez erősen kétséges...
Unamuno Don Quijotéról
Középkori lelket érzek, és az a gondolatom, hogy hazám lelke középkori, hogy erőszakkal átment a reneszánszon, a reformáción, a forradalmon, tanult tőlük valamit, igen, de anélkül, hogy hagyta volna, hogy megérintsék a lelkét, megőrizve azoknak a ködösnek nevezett időknek a szellemi örökségét. És a donquijotizmus csak a középkor küzdelmének legkétségbeesettebb gócpontja a belőle fakadó reneszánsz ellen.
Utószó (Georges Mathieu)
Ha a „Franciaország balsorsa példaértékű”, akkor harminc évbe telik majd, mire kiheverjük az előzőt: a jobboldal lazaságának és a baloldal szektásságának kombinációját. Közel fél évszázada szenvedünk egy olyan értelmiség terrorizmusától, amelyet sorra megrontott a marxizmus, a leninizmus, a maoizmus, a szocializmus, a szociáldemokrácia, nem is beszélve a hibás kapitalizmusról, amelyhez azóta hozzáadódott a művészi terrorizmus, amely a felforgatást, a provokációt és a nevetségességet helyezte krédójának középpontjába, hogy megpróbálja elnyomni a szépségen alapuló értékeket. Amíg tevékenységeink céljai nem változnak meg teljesen, amíg vezetőink továbbra is a gazdasági terjeszkedést tekintik legfőbb célnak, ahelyett, hogy életünk esztétikai dimenzióját helyeznék előtérbe, addig nem lesz igazi civilizáció.
Utószó:
Ez a poszt kedves barátomtól, Georges Mathieu-től (1921-2012) származik, amelyet Le masquash de la sensibles írt, és soha nem szűnik meg megjelenni...
Antigoné, lázadó és bensőséges (3/7. Destiny)
3. rész: Sors
Az ember a fáról származik. Az embert, akárcsak a fát, gyökerei és gyümölcsei egyaránt meghatározzák. Az ember, akárcsak a fa, külső és belső elemekre támaszkodik az érettség eléréséhez. Az ember ehhez a törzshöz hasonlít, amely a gyökereire támaszkodik, és többé-kevésbé szép, többé-kevésbé jó gyümölcsöket terem... A növényvilág és az ember közötti hasonlóságok végtelenek. A gyökereket tápláló víztől a gyümölcsöket öntöző napfényen át a levelek által kibocsátott oxigénig, ez az egész élet, amely beáramlik és kering, visszavonhatatlanul az emberi létre emlékeztet minket. A fa a család metaforája. A palántától a gyümölcsökig és levelekig az ember és a család történetének metaforája fejlődik ki. Milyen gonosz tündérek irányították a Labdacides család születését, amelyből Antigoné származik? Manapság minden jó lelkiismeret katasztrófának és Antigoné döntéseinek patologikus magyarázatának tekintené ezt. Hogyan válik ez a kis Antigoné ilyen hősies gyümölccsel azáltal, hogy egy olyan törzsön születik, amely tele van stigmákkal és zúzódásokkal? A sors megszakítás nélkül és érthetetlenül fújja és vezeti ezt a családot, és hirtelen Antigoné megszabadítja magát ebből a kényszerzubbonyból, megszabadítja egész családját ebből a kényszerzubbonyból, kioldja a kényszerzubbonyt, és teljessé teszi a sors elengedését. Micsoda csoda! Távolról, az águkhoz kapaszkodva, két levél mindig egyformának tűnik, mégis csak közelebb kell menni, hogy lássuk, mennyire különböznek egymástól. Bővebben: "Antigoné, lázadó és bensőséges (3/7. Sors)"
Ernest Hello hírei a félelemről és annak tökéletességéről
Az általános félelem tehát olyan tökéletességekkel rendelkezik, amelyekkel a gonosz nem.
Talán a keresztre feszítést szörnyűbb módon élték át az Olajfák kertjében, mint a kereszten. Mert a kereszten a valóságban is érezték. Az Olajfák kertjében lélekben érezték.
Antigoné, lázadó és bensőséges (2/7. A temetés)
2. rész: A temetés
– „ Kedves Iszmeném. Ma reggel azért jöttem, hogy elmondjam, mindent elintéztem. Ugyanazokat a temetkezési vállalkozókat fogadtam fel a két testvérünknek. Nem tudtam választani, és mivel a testvéreink nem hagytak utolsó kívánságokat, a saját kezembe vettem az ügyet, hogy a lehető leggyorsabban elintézzem a dolgokat. Még mindig rendeltem egy temetkezési vállalkozót, hogy tisztességesek legyenek. Ha el akarsz menni meglátogatni őket, délután 3 óra körül készen lesznek. Nem kell. Nos, ha tudsz tíz percet rászánni, az rendben lehet. Talán jobb lenne, ha például egy boldog képet készítenél róluk, még gyerekként. Mindkettőjüknek ugyanolyan urnát vettem. Egy pap eljön a ravatalozóba, és rövid beszédet mond a hamvasztás előtt. Elintéztem, hogy megérkezzen a temetkezési vállalkozóhoz. Látod, mindent elintéztem. Eteoklészt a temetőben temetem el, amely Thébától körülbelül harminc percre található, a főúton.” Polünikész számára bonyolultabb a helyzet nagybátyánk, Kreón törvényével. Úgy döntöttem, hogy a hamvait a csatatéren szórom szét, mivel a király nem akarja, hogy eltemessék. Ez logikus, nem igaz? „Mondd el, mit gondolsz, ebben nem vagyok biztos." Ez a portré Antigonéról, amint a 21. században testvérei maradványait viszi a temetkezési vállalkozónak, összefoglalja napjaink temetési szertartásait. Az ipari forradalom óta a család terméketlenné vált. A temetések már alig részei a családi hagyománynak. A modern világ a „make sense ” (értelmet adni) kifejezéssel nyugtatja magát, ahogyan az angolszász kifejezés fordítását manapság hallani, és milyen megnyugtató ismételgetni magunknak anélkül, hogy igazán bármi... értelme lenne, mert mik ezek a szinte véletlenül a földön talált mini-érzékek, mik ezek a sápadt , amelyek meghívják magukat anélkül, hogy bármi közünk lenne hozzájuk, vagy szinte semmi, ha nem egy múltbeli jelentés, egy józan ész, egy évszázadok által formált józan ész maradványai? A család pusztulása révén hiányzik a generációk közötti átadás, tetteink értelme elvész, ezért ki kell találnunk az értelmet hoznunk az értelmet, be kell állítani magunknak azt az illúziót, hogy még élünk, hogy nem mondtunk le teljesen a trónról. A megtévesztés azon alapul, hogy... tudatlanság, és ezen a ponton sem a csalás egy naptól származik. A halál családon belüli jelentését, ezt a ma már szinte teljesen elfeledett jelentést Antigoné idézi fel Szophoklész darabjában, ahol olyan értékek őrzőjeként áll, amelyek felszabadítanak, mert megvédik az embert az állattól. Antigoné megerősíti, hogy mit tud és mit nem tud az ember; megragad egy erőt, amelynek célja, hogy megvédjen minket a hatalomvágyunktól, és megtanítson minket a felelősség idejére; egy olyan időre a napjainkban, amelyet szakemberekre , akik a családot, az azt alkotó embereket és az idő által közöttük szőtt törékeny kötelékeket helyettesítik.
Bővebben az „Antigoné, lázadó és bensőséges (2/7. A temetés)”
Louis-René des Forêts hírek
Ostinato margójára írt jegyzeteket , eme apróság a két apróság között:
Ne takarjuk el arcunkat a kezünkkel. Nincs többé hely, ahol hódolhatnánk, nincs dicsőség vagy intelligencia, ami feloldozhatná az erőszak által elcsábított világot, amely mindenhol szétszórja mocskát, és amely majd kurtán felemeli romjait, miközben az ember az üzlet ravasz mosolyával elutasítja a hibát.
Hyppolite Taine Hírek
Pedáns, a pedáns egy üres és felfújt elme, amely – mivel tele van szavakkal – azt hiszi magáról, hogy tele van ötletekkel, élvezi a frázisait, és azzal ámítja magát, hogy másokon uralkodik. Képmutató, aki őszintenek hiszi magát, egy Káin, aki Ábelnek hiszi magát.
Ebben az összezsugorodott agyban, amely az absztrakciónak ad otthont, és megszokta, hogy az embereket két, ellentétes címkék alatt álló kategóriába sorolja, aki nincs vele a jóban, az ellene van a rosszban, a rosszban pedig a mindenféle pártoskodók és a mindenféle gazemberek közötti rekeszben az intelligencia természetes. […] Minden arisztokrata korrupt, és minden korrupt ember arisztokrata.
A forradalom alatt kibontakozó baloldal egyfajta totalitarizmust mutatott, amely bár néha lappangott, mégis mindig jelen volt; a másképp gondolkodók iránti gyűlöleten alapult.
Hyppolite Taine a Kortárs Franciaország eredete így írta le Robespierre-t. De ha Robespierre helyett Hollande-ot, Vallst, vagy ami még rosszabb, Taubirát tennénk a képbe, ez a portré kesztyűként illik rájuk. Különösen mivel a „pedáns” egyszerre férfias és nőies, mindenkit egyenlő alapra helyez, ami annyira kedves fogalom ezeknek a... pedánsoknak.
Hírek Nicolàs Gómez Dàvilától
Nevezzük totalitárius államnak azt, amelyik a liberális és demokratikus mentalitás által lerombolt társadalmi integráció állami integrációval való felváltására tett kísérlet eredménye.