Shûsaku Endo kétségei ellenére a japánok valódi kereszténységével kapcsolatban, amint azt a csodálatra méltó „Csend” című művében felidézi, számomra úgy tűnik, hogy a japánoknak van egy valódi alapvető közös pontjuk a keresztényekkel abban a könnyedségben, amellyel a másik helyébe képzelik magukat. Nem ez a kereszténység egyik alapvető alapja, a Hegyi Beszéd egyik archetípusa, hogy mindig azt gondoljuk, hogy erőfeszítéseink nem voltak elég fontosak, elég hangsúlyosak ahhoz, hogy megértés alakuljon ki? Természetesen látom az érvelés gyengeségét: a japánok fáradhatatlanul próbálják kulturálisan a másik helyébe képzelni magukat; ők is azt akarják, hogy jobban megértsék őket; a másik nem ismer bűntudatot, hanem szégyent... A kereszténynek a másik helyébe kell képzelnie magát, mert úgy gondolja, hogy a hiba belőle fakad, ami nem azt jelenti, hogy ő követte el a hibát, hanem azt, hogy a másik iránti figyelem hiánya arra késztette, hogy ne tegyen eleget a hiba megelőzése érdekében.
Hónap: 2011. március
Bocsáss meg, mindig marad valami...
Ebben a kis elmélkedésben a megbocsátásról szeretnék visszatérni arra, hogy mennyire alkalmatlan a bocsánatkérés. A megbocsátás néha rendkívül nehéz. Bevallom, hogy még mindig mélyen a szívemben őrzök haragot. Folyamatosan bevallom őket, és egy kis kegyelmet kérek, hogy enyhítse a szívem keménységét, de nem, semmi sem segít igazán, és inkább megtanultam együtt élni ezzel a keménységgel, amelyet mégis sikerült körülhatárolnom, amelyet nem bocsátottam meg őszintén és bensőségesen. Miért? Miért nem tudom porrá zúzni ezt a szívbeli keménységet? Erősebbnek tűnik nálam, és ez aggaszt, nem tudom elrejteni.
Milyen halál vár a Nyugatra?
Egyre kedvesebb hallani ezeket a nyugatiaktól származó beszédeket, amint a katolicizmus haláláról, a vallás e régi bőrének haláláról makognak, amikor ez nem egyszerűen Isten halála.