Hónap: 2013. november

Ernest Hello hírei a félelemről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

De ha az általános félelemtől az Olajfák kertjében Jézus Krisztustól való félelemhez térünk át, a csendet megfelelőbbnek találjuk majd a szavaknál. Szenvedése túlkapások sorozata, amelyek közül sok ismeretlen számunkra – mondja Folignoi Angéla. De ezek a szenvedések, bármilyen szörnyűek is voltak, egymást követőek voltak, nem egyidejűek. A szenvedés kibontakozása során nem fogja egyszerre elviselni őket. De az Olajfák kertjében, ugyanazon rettegés erejével, egy nagyobb tökéletességre tettek szert benne, mint amit maga a valóság adott nekik. Talán a keresztre feszítést szörnyűbb módon érezték az Olajfák kertjében, mint a kereszten. Mert a kereszten a valóságban érezték. Az Olajfák kertjében lélekben érezték.

A vér verejtéke ennek a rettegésnek a szava. Általánosságban elmondható, hogy az embernek nincs vér verejtéke. A vér verejtéke valami mindenen kívül álló dolog, ahogyan Jézus Krisztus rettegése is mindenen kívül álló volt. Érezte, hogy Isten dühében nehezedik rá, és tudta, mi az a dühös Isten.

Isten lényegi haragját viselte magán. Látta földi jövőjét, ami a szenvedély volt, majd az emberek jövőjét: látta bűneiket, fájdalmaikat. Senki sem tudja, mit látott. Senki sem tudja, mit érzett. Senki sem tudja, mit hordozott magában. Senki sem tudja, milyen borzongással borzongott meg ez az emberi természet, amelynek nem volt más támasza, mint egy isteni Személy, és amely önmagát tekintette Isten haragjának tárgyának.

 

Ernest Hello, Isten szavai, Elmélkedések néhány szent szövegről. Kiadás: Jérome Millon.

Részlet a Szentmise tegnap, ma és holnap , idézet Dominique Ponnau úrtól, az École du Louvre igazgatójától, a Le Mans-i konferencián, 1998. szeptember 19-én.

„Emlékszem. Ez az emlék szinte minden nap kulturális és emberi vonatkozás számomra. 1985 júniusában történt, Pont-à-Moussonban, a „Zene a mai egyházban” című konferencia végén. Maurice Fleuret – nyugodjék békében –, Jack Lang miniszter nagyszerű zenei és tánckarmestere, Pierre Mauroy, a baloldali ember, a kortárs zene felvilágosult és eltökélt népszerűsítőjének barátja szólt. Tüzes szavak. Könyörgő szavak; mondhatjuk ezt, hiszen ő maga is könyörgött. Ad sensum , de soha nem felejtettem el ezt a szót: az övé. Felidézve, hogy mit köszönhetett a nyugati zene a kezdeteitől napjainkig az Egyháznak, az Egyház liturgiájának, mit köszönhetett Monteverdi, Bach, Mozart, Beethoven, Stravinsky, Messiás zenéje az Egyház zenéjének: mindent . A nyugati zene mindent köszönhetett az Egyház liturgikus zenéjének, mondta. És ő maga, Maurice Fleuret, saját zenészi életében mit köszönhetett az Egyház zenéjének? Mindent . Mindent köszönhetett neki, mondta. És ez a nyugati zene, amely mindent köszönhetett az Egyháznak, az Egyház liturgiájának, mit köszönhetett a gregorián éneknek? Mindent. minden , mondta Minden nyugati zene, mondta a gregorián ének szelleme, mondta, ez a szellem, amelyről el sem tudta képzelni, hogy megszűnik lélegezni, hol lélegzett? A liturgiában, mondta. És ebben a pillanatban kérte az Egyházat…: Kérlek benneteket, kiáltott fel, a jelenlévő egyházi személyekhez, ne hagyjátok, hogy az állam monopolhelyzetben legyen a gregorián ének felett. A liturgiára van teremtve. És a liturgiában kell gyakorolni.”

Levél barátomnak, Alvaro Mutisnak

Közzétéve: Szerző: Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

Egy nap az 1990-es években, épp a Hôtel des Saints-Pères épületéből kilépve sétáltunk az utcán, és Alvaro Mutis1 hirtelen megállt. Már majdnem a Rue de Grenelle sarkánál jártunk, amikor azt mondta nekem: „Emmanuel, az az érzésem, mintha réges-régen így sétáltunk volna együtt egy cádizi utcában. És ugyanazt a beszélgetést folytattuk volna.” Bevallom, már nem emlékszem, mit mondtunk. Biztos vagyok benne, hogy ha Alvaro Mutis még élne, emlékezne rá.

Álvaro Mutisnak különleges kapcsolata volt az élettel. Az emlékezet és a közvetlen valóság manipulálásával élt. Mindig az egyik lábát az egyikbe, a másikat a másikba tette. Számára ez a két világ sosem vált el egymástól; közel voltak egymáshoz, együtt haladtak, mint a sziámi ikrek, mint egy egyirányú élet, a legjobb értelemben. Álvaro Mutis a saját életét és más életeket is élt, olyanokat, amelyeket korábban élt, vagy később fog élni. Mindenekelőtt Álvaro Mutis mindig egy kisfiú kíséretében élt. Ezt a csendgyermeket Alvaritónak hívták; minden találkozónkon ott volt. Carmen, Álvaro felesége, elfogadta a jelenlétét, pedig nem a fia volt. Soha nem találkoztam még olyannal, mint Álvaro Mutis. Úgy értem, a jelenléte, a jelenléte gyermekként egy bizonyos korú felnőtt mellett, valami ijesztő és érdekes volt. Gyakran mondtam neki ezt. Mondtam neki, hogy Bernanosnak, akit szeretett, szintén így kell élnie, fiatal énjének megtestesült maradványával az oldalán.

Azért jöttem ide, hogy elmondjam, mit tudok Álvaro Mutisról, Maqroll el Gavieróról és még néhány másikról… Az elmúlt néhány év lassú és hosszú volt. Sokkal kevesebbet leveleztünk. Már nem írt. Olyan régóta nem írt. A rengés eluralkodott rajta. Egyfajta üresség is. Mindennek el kellett tűnnie, mint a holt fa tönkjének, amely egy hét alatt eltűnt Dél-Ams párás kohójában. Mindennek el kellett múlnia, és az életnek ez a látványossága soha nem szűnt meg ámulatba ejteni Álvaro Mutist a földön töltött kilencven év alatt.

a „Levél barátomnak, Alvaro Mutisnak” című cikk további részét →

Álvaro Mutis a monarchiáról

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

A számomra meglehetősen fájdalmas paradoxon az, hogy már egészen fiatal koromtól fogva királypárti voltam. Szinte azt mondhatnám, gyermekkorom óta. A történelem első olvasmányai arra késztettek, hogy megvizsgáljam a monarchia eredetét és működését. Nagyon jól tudom, hogy a monarchia, ahogyan én értelmezem, és ahogyan más korszakok megtapasztalták, ma már elképzelhetetlen. […] Számomra egyértelműen meggyőzőbb egy olyan hatalom, amely transzcendensből, isteni eredetűből fakad, és amelyet a király ilyenként, egy az embereknél magasabb rendű lény és hatalom előtti kötelezettségként vállal magára. A királynak ebből az elkötelezettségéből fakad a forrása, az eredete, az oka ennek a hatalomnak, amely egész életében az övé, valamint fiai joga, hogy a koronázási szertartás után örököljék ezt a hatalmat. Ez sokkal elfogadhatóbbnak tűnik számomra, és sokkal jobban elfogadom és élek vele, mint a többségi konszenzus által jóváhagyott törvényekkel, rendeletekkel, kódexekkel, amelyeknek alá kell vetnem magam, és amelyeket az emberek az én képemre alkottak. Az, hogy a többség egyetért abban, hogy a társadalomnak ilyennek vagy olyannak kell lennie, számomra semmit sem jelent. Ahhoz, hogy ez a társadalom kiérdemelje a tiszteletemet, hogy aggodalommal vegyem körül, és hogy joga legyen a tiszteletemre, magasabb rendű eredetűnek kell lennie, és nem egy logikus folyamat gyümölcsének, amelyet egy olyan férficsoport rág meg és készít elő, akik a lakosság többségének képviselőinek vallják magukat. Mert véleményem szerint ez a legförtelmesebb zsarnokság, ami létezhet.

Részletek az Emlékek és más fantáziák című, Eduardo Garcia Aguilarral készült interjúkötetből, Editions Folle Avoine.

Részlet Álvaro Mutis A huszár című verséből

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

[…] A százéves must, melyet vízzel hintenek meg a pincékben.
Karjának ereje és bronz árnyéka.
Az üvegablak, mely szerelmeit meséli el és utolsó csatájára emlékeztet, napról napra jobban elsötétül a rossz olajjal teli lámpák füstje alatt.
Mint egy sziréna üvöltése, mely a csónakoknak vörös halrajt hirdet, úgy panaszkodik az, aki mindenki másnál jobban szerette őt,
aki elhagyta otthonát, hogy kardja ölében aludjon, a párnája alá csúsztassa, és megcsókolja kemény katonahasát.
Mint egy hajó vitorlái, melyek megduzzadnak vagy megereszkednek, mint a hajnal, mely eloszlatja a ködöt a repülőtereken, mint egy ember mezítlábas néma menetelése az aljnövényzetben, halálának híre elterjedt,
sebeinek fájdalma kitárult az alkonyi napnak, dögvész nélkül, de a spontán felbomlás minden látszatával.
A teljes igazság nem ebben a történetben rejlik. Hiányzik a szavakból mindaz, ami élete részeges kataraktáját alkotta, napjai legjobb időszakának hangzatos felvonulását, amely a dalt motiválta, példaértékű alakja, bűnei, mint megannyi értékes pénzérme, hatékony és gyönyörű fegyverei.

Részlet A huszár a The Elements of Disaster (A katasztrófa elemei) című kiadványban jelent meg az Editions Grasset kiadó gondozásában. Tisztelgés Álvaro Mutis, a rendkívüli mesélő, nagyszerű író és csodálatos barát előtt.

Nocturno. Alvaro Mutis verse

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

A láz vonzza egy androgün madár dalát,
utat nyitva a kielégíthetetlen gyönyörhöz
, amely szétágazik és átszeli a föld testét.
Ó! a gyümölcstelen hajózás a szigetek körül,

kebleik friss egyensúlyát
kínálják az utazónak , És a félelmetes hangot csípőjük mélyedésében!
A nap gyengéd, sima bőre
úgy bomlik le, mint egy undorító gyümölcs héja.
A láz vonzza a pöcegödrök dalát
, ahol a víz elszállítja a szemetet.

A Les Éléments du desert (Sivatagi Éléments) -ben megjelent Nocturne című verssel kezdem tisztelgésem e napját Alvaro Mutis, a rendkívüli mesélő, a hatalmas író és a félelmetes barát előtt.