Hónap: 2017. április

Antigoné, lázadó és bensőséges (5/7. Tekintély)

Közzétéve: Szerző: Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

kép

5. rész: Hatalom

Az ókori Görögországban a férfiak a családjuk, szeretteik és közösségük szemében ismerték fel önmagukat. A nők fenntartották maguknak a tükröt, amely a szépségből, a nőiességből és a csábításból született. A tükörkép mindenhol ott van. „Nincs olyan hely, ahol ne látnál téged” – írta Rilke. Létezhet valaki tükörkép nélkül? Lehet valaki tudatos anélkül, hogy ismerné önmagát? A férfinak nem szabad látnia magát a tükörben, nehogy elnyelje a képmása. Ez a kép sikerül elfeledtetnie velünk, hogy ott vagyunk. Ha arra gondolunk, amit látunk, halljuk, az bennünk visszhangzik, és álmodjuk is. A képünk eltűnik előlünk, amint meglátjuk. Így a nő igazgatja magát a tükörben, amikor a férfi elveszíthetné ott az alapjait. Az álom, az emlékezet ikertestvére, elrejti az időt és elzsibbasztja azt. Mit láttunk és mikor? A tekintet, a tükörkép és a képzelet áthatja egymást, és nem lehet elválasztani. A görögöknél az önlátás és az önismeret összekeveredik. Látni, megismerni önmagunkat… de nem túl sokat, mert ha az ember csoda, egy esemény, egy lenyűgöző törés értelmében, akkor egyúttal elrejti saját rettegéseit is, kiirtja és kínozza magát, és valóban ő az egyetlen „állat” ebben az esetben.

Bővebben az „Antigoné, lázadó és bensőséges (5/7. Tekintély)” →

Azonosítsa

Közzétéve Szerző: Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

Az identitás egyrészt egy olyan alapra oszlik, amely bennünk van anélkül, hogy bármilyen különös érdemet származtathatnánk belőle, a természetünkre és a kapott nevelésre (kultúrára), valamint az élet konstitutív mozgására, amely olyan elemeket fedez fel, amelyeket természetünk vagy nevelésünk nem sorol fel, hanem amelyeket természetünk és nevelésünk magasságában kell olvasnunk.

Ennek a folyamatnak a nagy része anélkül zajlik le, hogy egyáltalán gondolkodnánk rajta. Mégis alapvető, ősi, és megköveteli tőlünk, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk ezt a természetet és ezt a nevelést, ahogyan azt is, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk ezeket az új elemeket a természetünk és a kultúránk prizmáján keresztül.

Az egyensúly elengedhetetlen: természetünk és kultúránk metszéspontjában lenni. Ez azt jelenti, hogy mindkettőt jól ismerjük. Szó sincs arról, hogy elfelejtenénk, vagy ami még rosszabb, hogy ne legyünk tudatában a természetünknek, hogy elfelejtenénk, vagy ami még rosszabb, hogy elveszítenénk műveltségünk előnyeit, hogy az újdonság partjaihoz közeledjünk, különben nem leszünk más, mint egy elnyűtt zászló a szélben. Nem lesznek kritériumaink az újdonság megítélésére, és azt kockáztatjuk, hogy ebben az újdonságban csak újdonságot látunk, és emiatt beleszeretünk. Nincs olyan rajtunk kívül álló tudás, amely ki tudna jutni természetünk és kultúránk szűrőjén.

A hasadás Kreón szerint

Közzétéve: Szerző: Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

Kreón két klánra osztja beszélgetőpartnereit: azokra, akik vele vannak, és azokra, akik ellene vannak. Többé nem tárgyal és nem fenyegeti azokat, akik szembeszállnak vele. Az erőszak uralja őt, miközben az erőszaknak csak a védelmet kellene szolgálnia, és ez mindig így van azokkal, akik testüket-lelküket a hatalom akaratának adják át. Az erő hatalomként való használata azt jelenti, hogy azt hisszük, hogy a félelem a hatalom mozgatórugója, és a tekintélyt alapozza meg, miközben ez utóbbi inkább ahhoz hasonlítható, mint amikor egy szülő simogatja a gyermek arcát egy ostoba cselekedet után. Ha a hatalom uralkodik , mindig tekintéllyel kell átitatottnak lennie, ahol önmagának hiszi magát. Kreón már nem tudja, honnan beszél, vagy legalábbis egy képzeletbeli helyről beszél, ahová éppen megérkezett, és amely érkezése előtt nem létezett, és amelyet ő teremtett meg neki. Mintha Kreón, lévén király, már nem ugyanazokból a hús-, csont- és genetikai elemekből állna, mint a koronázása előtti napon. Kreón egy olyan király identitásához ragaszkodik, és azt magának tulajdonítja, aki elfelejti, honnan származik, és mit köszönhet a múltjának, ezt a identitást pedig hatalomra kerülése eltörli. Ha az identitás keresésnek, részben pedig az ízlés és a választások által felépített konstrukciónak bizonyul, akkor az identitás egész alapja létezik, sőt már előttünk is létezik bennünk, előttünk. Manapság túl sok identitás íródik le, amelyek erre az alapra vagy csak a keresésre kristályosodnak ki, amikor az identitás felett az egyensúly uralkodik.

Az enantiodromosz, az élet villája

Közzétéve Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

Kreón zsarnokká változik. Azzá válik, aminek elképzeli magát. Az enantiodromosz , az a pillanat és hely a görögöknél, amely az ember valódi természetét meséli el, amikor a kereszteződésben szembe kell néznie azzal, hogy melyik utat kövesse. Az enantiodromosz az az elágazás, ahol megszületik az, akivé válik... Mint egy feltörekvő, aki birtokba veszi Zeusz villámát, Kreónnak sincs meg az a tudása és hatalmának megértése, amelyet csak a tekintély adhat meg neki. Kreón törvényekben gondolkodik, amikor először kötelességben kellene gondolkodnia. Önmagunknak lenni soha nem szokás, az identitás keresés és megerősítés, egy enantiodromosz , mint egy ostromállapot, ki vagyok én? Hová tartok? Állandóan meg kell kérdeznünk magunkat, és fel kell fedeznünk az élet misztériumát, de védve attól, amit magunkról tudunk, és a világgal való egyetértésünktől, vagyis attól, hogy vannak bizonyosságok, nem lehet semmi, különben nincs Antigoné...

Magára vétel, átváltozás

Közzétéve: Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

Nehéz megérteni individualizmus korunkban, hogy az a cselekedet, amikor magunkra vállaljuk azt a hibát, hogy nem gondolunk magunkra, hogy a másikra gondolunk, de ami szükségszerűen a sajátunk is, szükségszerűen, mert már elkövettem ezt a fajta hibát cselekedettel vagy mulasztással, ez a hiba nem ismeretlen számomra, az a cselekedet, amikor magunkra vállaljuk azt a hibát, ami még ha nem is a sajátunk, lehetett volna, vállalva tehát gyengeségem lelepleződésének lehetőségét, egy pillanatnyi intenzív és óriási alázatot, átlépi az énemet, és arra kényszeríti, hogy elhagyja kényelmét; ez a gesztus, anélkül, hogy hívnom vagy keresnem kellene, kiváltja azt a hártya átlépését, amely elválaszt egy másik, bennem élő személytől, akiről még nem tudok, egy másik, a természetemet meghaladó személytől, talán egy másik, természettől kölcsönvett személytől, azt az átalakulást, amely lehetővé teszi számomra, hogy több legyek önmagamnál.