„Törpök vagyunk, óriások vállán ülve; többet látunk, mint ők, és messzebbre is; nem mintha a tekintetünk átható lenne, vagy a magasságunk magas lenne, hanem az ő gigantikus termetük emel fel, magasztal minket.”

Ez az idézet Chartres-i Bernáttól (12. század), amely Rémi Brague legújabb könyvében, a Moderément moderne-ben (Editions Flammarion) található, minden egyes olvasással fényesebbnek tűnik számomra. A hagyomány soha nem az, aminek a tradicionalisták vagy a progresszívek mondják. A hagyomány határozottan figyelmen kívül hagyja a megosztottságot. Még a konfrontációt sem ismeri el. A hagyomány a mély egyensúly és a nyugalom érzésére redukálódik. Ha belemerülünk, azonnal világossá válik, hogy a legtöbb ember számára elérhetetlen, hogy kevesen lehetnek büszkék rá, hogy mindig is óriási alázattal voltak felvértezve. De mindazok, akik ketrecbe akarták zárni, mert gyűlölték a hatását, vagy akik ugyanezt tették, mert meg akarták védeni magától és megtartani maguknak, semmit sem értettek belőle, vagy nem láttak belőle. A hagyomány megváltoztathatatlan. A közhiedelemmel ellentétben elpusztítása lehetetlennek bizonyul. A legrosszabb esetben el lehet felejteni? És az elfeledtetése nem árt neki. Tudja, hogyan kell fenntartani magát. Soha nem siet, és nem ragadja el pánik az idővel szemben. Ráér, mivel kíséri azt. Ha a férfiak elfelejtik is, tudja, hogyan hagyjon nyomokat itt-ott, hogy létezését a megfelelő időben újra felfedezhessék.

Olyan, mint a víz: senki sem törheti meg, senki sem tarthatja vissza.

Szinte nem is szabadna utalnunk rá. Úgy kellene tennünk, mintha nem is létezne. Olyan kevéssé érdemeljük meg... Azonnal elveszíti a fényét, amikor beszélünk róla, amikor lejjebb visszük a saját szintünkre. A hagyomány elválaszthatatlanul összefonódik az élettel; valójában egyek. Kéz a kézben járnak.