Kreón két klánra osztja beszélgetőpartnereit: azokra, akik vele vannak, és azokra, akik ellene vannak. Többé nem tárgyal és nem fenyegeti azokat, akik szembeszállnak vele. Az erőszak uralja őt, miközben az erőszaknak csak a védelmet kellene szolgálnia, és ez mindig így van azokkal, akik testüket-lelküket a hatalom akaratának adják át. Az erő hatalomként való használata azt jelenti, hogy azt hisszük, hogy a félelem a hatalom mozgatórugója, és a tekintélyt alapozza meg, miközben ez utóbbi inkább ahhoz hasonlítható, mint amikor egy szülő simogatja a gyermek arcát egy ostoba cselekedet után. Ha a hatalom uralkodik , mindig tekintéllyel kell átitatottnak lennie, ahol önmagának hiszi magát. Kreón már nem tudja, honnan beszél, vagy legalábbis egy képzeletbeli helyről beszél, ahová éppen megérkezett, és amely érkezése előtt nem létezett, és amelyet ő teremtett meg neki. Mintha Kreón, lévén király, már nem ugyanazokból a hús-, csont- és genetikai elemekből állna, mint a koronázása előtti napon. Kreón egy olyan király identitásához ragaszkodik, és azt magának tulajdonítja, aki elfelejti, honnan származik, és mit köszönhet a múltjának, ezt a identitást pedig hatalomra kerülése eltörli. Ha az identitás keresésnek, részben pedig az ízlés és a választások által felépített konstrukciónak bizonyul, akkor az identitás egész alapja létezik, sőt már előttünk is létezik bennünk, előttünk. Manapság túl sok identitás íródik le, amelyek erre az alapra vagy csak a keresésre kristályosodnak ki, amikor az identitás felett az egyensúly uralkodik.