A robotok ellen

Kreón két táborra osztja beszélgetőpartnereit: azokra, akik vele vannak, és azokra, akik ellene vannak. Már nem tárgyal és nem fenyegeti azokat, akik szembeszállnak vele. Az erőszak uralja őt, holott az erőszakot mindig csak védekezésre szabadna használni, és ez mindig így van azokkal, akik testüket és lelküket a hatalom akaratának adják át. Az erőszakot hatalomként használni annyit tesz, mint azt hinni, hogy a félelem a hatalom mozgatórugója és a tekintélyt alapozza meg, holott a valóságban ez inkább ahhoz hasonlít, mint amikor egy szülő simogatja a gyermek arcát egy vétség után. Ha a hatalom uralkodik , mindig tekintéllyel kell párosulnia, különben önellátónak fogja hinni magát. Kreón már nem tudja, honnan beszél, vagy legalábbis egy képzeletbeli helyről beszél, ahová éppen most érkezett, egy olyan helyről, amely érkezése előtt nem létezett, és amelyet ő teremtett magának. Mintha királlyá válásakor Kreón már nem ugyanazokból a hús-, csont- és genetikai elemekből állna, mint a koronázása előtti napon. Kreón ragaszkodik és kisajátít egy királyi identitást, amely elfelejti származását és a múlttal szembeni adósságát, amelyet hatalomra kerülése eltöröl. Míg az identitás egy keresés, és bizonyos mértékig az ember ízlésén és döntésein alapuló konstrukció, az identitás egész alapja létezik, sőt már korábban is létezik bennünk, mielőtt megszületnénk. Manapság túl sok identitás íródik le, amelyek erre az alapra vagy kizárólag annak keresésére kristályosodnak ki, miközben az egyensúlynak kellene az identitás vezérelvének lennie.