Amikor Ernesto Sabato április 30-án, 99 éves korában elhunyt, magában felidézte Maria Zambrano szavait: A halál, az a megfoghatatlan cselekedet, amelyet engedelmesség által lehet elérni, a valóságon túl, egy másik birodalomban történik . Santos Lugarès-i ("Szent Helyek") házában, Buenos Aires közelében, Ernesto Sabato engedelmeskedett ennek az utolsó parancsnak. Régóta készült rá. Az Ellenállás , 2002-ben megjelent megható irodalmi végrendeletében ezt írta: Életem nagy részeit elfelejtettem, de másrészt bizonyos találkozások, a veszély pillanatai és azoknak a nevei, akik kihúztak a depresszióból és a keserűségből, még mindig a kezemben lüktetnek. És a tieidben is, ti, akik hisztek bennem, akik olvastátok a könyveimet, és segíteni fogtok meghalni.
Címke: butaság
Bocsáss meg, mindig marad valami...
Ebben a kis elmélkedésben a megbocsátásról szeretnék visszatérni arra, hogy mennyire alkalmatlan a bocsánatkérés. A megbocsátás néha rendkívül nehéz. Bevallom, hogy még mindig mélyen a szívemben őrzök haragot. Folyamatosan bevallom őket, és egy kis kegyelmet kérek, hogy enyhítse a szívem keménységét, de nem, semmi sem segít igazán, és inkább megtanultam együtt élni ezzel a keménységgel, amelyet mégis sikerült körülhatárolnom, amelyet nem bocsátottam meg őszintén és bensőségesen. Miért? Miért nem tudom porrá zúzni ezt a szívbeli keménységet? Erősebbnek tűnik nálam, és ez aggaszt, nem tudom elrejteni.
Milyen halál vár a Nyugatra?
Egyre kedvesebb hallani ezeket a nyugatiaktól származó beszédeket, amint a katolicizmus haláláról, a vallás e régi bőrének haláláról makognak, amikor ez nem egyszerűen Isten halála.
Emmanuel Todd vagy az intellektuális vulgaritás
Emmanuel Todd a minap a France Culture műsorban adott hangot jó hírének. Emmanuel Todd próféta. Megvan benne a bőbeszédűség. Mindenekelőtt a színlelés. Hiányzik belőle az őszinteség. Valóban, senki sem lehet próféta és ideológus is.
További információ az „Emmanuel Todd vagy az intellektuális vulgaritás”
Tisztelgés Jean-Marie Domenach előtt
Miközben újraolvasom Jean-Marie Domenach A tragédia visszatérése című könyvének , emlékszem a találkozásunkra. Látom, ahogy megérkezik a La Fourche-i kis műtermembe, kér egy pohár bort, én pedig elkezdem részletesen elmagyarázni neki, hogy milyen irányt szeretnék adni az interjúnknak. Ő pedig kerek szemekkel néz rám, még jobban elkerekedik, és hirtelen lelkesen azt mondja: „De hiszen olvastad a könyveimet... Nem vagyok hozzászokva, hogy olyan újságírókkal találkozzak, akik olvasták a könyveimet.”
Ez a találkozó újságíróként az egyik legszebb találkozásom marad. Több mint két órát töltöttünk az erkölcsről és a moralizmusról, Saint-Justről és Nietzscheről szóló beszélgetéssel. Istenről is. Mindenekelőtt Istenről.
Onfray rémületkiáltásai
Így hát Onfray elolvasott egy könyvet, amely feltárja Ernst Jünger születését... Michel Vanoosthuyse: Fasizmus és tiszta irodalom . Feltárja – az önmagát érzékiség filozófusának valló személy mindig ezt mondja nekünk –, hogy Jünger mindig is fasiszta volt, és hogy éveket, élete nagy részét, fél évszázadot töltött azzal, hogy eltörölje ezeknek a fasiszta éveknek a nyomait. Bárki, aki ismerte Ernst Jüngert, akár távolról is, csak mosolyoghat ezeken a kijelentéseken. Groteszk, ahogy Ernst Jünger megfabrikálja az életét az utókor számára. Jünger mindig is ennek a machiavellista karakternek az ellentéte volt, akit Onfray egy könyvben vélt felfedezni. Végre mosolyt csal az arcomra, hogy rájöttem, hogy Mr. Vanoosthuyse könyvét az Agone kiadó adta ki. Remélhettem volna, hogy Mr. Vanoosthuyse több időt tölt majd Jüngertől való tanulással, mint azzal, hogy boszorkányüldözést folytasson körülötte. A hátlap tehát különösen ihletmentes, mivel ezekkel a szavakkal zárul: „mit takar egy fasiszta múltú szerző belépése a „tiszta” irodalomba.” Mi is ez? Jünger lenne az egyetlen jobboldali szerző (itt összefoglalom ezeknek a baloldali uraknak a gondolkodásmódját, akik a fasiszta szót igenre vagy nemre adják), aki belépett az irodalomba? Mi a tiszta irodalom? Baloldali irodalom? Rossz kezdet ez az Agone kiadóknak, akik a hátlaptól kezdve nem mutatnak nagy szerkesztői mesterséget...
Ami Onfrayt illeti, a cikkből megértjük, hogy őt csak egyetlen dolog aggasztja, és ennek fényében meg is érthetjük őt – a szabadság, Jünger rendkívüli szabadsága minden korban, minden korszakban, egészen utolsó napjaiig. Michel Onfray semmit sem ért Jünger szabadságából. Így, mivel semmit sem ért belőle, gyűlölni akarja. Meg akarja mutatni, hogy ez csak egy álca. És Jünger fél évszázadot töltött annak alakításával.
Mert Michel Onfray-nak egy életnyi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy átverjék. Biztosan ez a könyv kellett ahhoz, hogy leleplezze ártatlanságát , ahogy ő is beismeri. Csak nevethetünk, Michel Onfray cselekszik, amikor akar. És minket bolondnak néz. Ki hinne el egyetlen pillanatig is, hogy valaha szerette Jüngert? Ha Onfray azt mondja, hogy szereti Jüngert, az azért van, mert henceg. Henceg. Fellengzősködik. Úgy érti. Az vagyok. Azt hiszem. Széles látókörűség. Ökumenizmus. Önvizsgálat. Kritikus gondolkodás. Tolerancia továbbra is. Tolerancia mindig. Jó lelkiismeret. Igen, most már csak ez van. Michel Onfray több életet is eltölthet a nyomok eltüntetésével, könnyű lesz felidézni az összes alkalmat, amikor színlelt.
Kár, Michel Onfray olyan dolgokat is tud mondani, amik nem tartoznak a klánjához, a táborához, a politikai családjához. Néha ki tudja súrolni a hálót, és felismerni az ellenfeleiben az őszinteséget. De mindig el kell engednie magát, mindig össze kell gömbölyödnie, nyilvánosságra kell hoznia magát, ezért muszáj színre vinnie... Annyi pazarlás. Nehéz megérteni, hogy Michel Onfray hogyan találhat érdeklődést Michel Vanoosthuyse apró, terhelő könyve iránt... A benyomás olyan, mint egy gyönyörű, fényes szőrű kutya hempereg a sárban.
A világi és a modern világ
Ott van a gyönyörű olasz „vergogna” szó, és ott van a francia „shame” szó, amely a modern korban elvesztette jelentését.
Ki ne találta volna magát már úgy, hogy egy vacsora kellős közepén kedves barátaival menekülni akart, hogy ne kelljen többé elviselnie a butaságot, az összefüggéstelenséget, a „kispolgári” megjegyzéseket, a közönségességet? A friss levegő iránti igény akkor jelentkezik, amikor a tüdőnk már nem képes tárolni a kevés környezeti levegőt. Nagyon gyakran ezek az emberek, akiket szeretünk, és akik csak azt ismételgetik, amit az újságokban, blogokon olvastak, idegesítenek minket... Az internet az intelligencia tiszta ellensége lehet.
Ezeken a vacsorákon általában akkor jutnak el a legrosszabb pontra, amikor a vallásról esik szó.
A szekuláris, modern világ egy szörnyű, változatos, izzó törvényt hozott: a vallást a „magánszférára” kell korlátozni. Ezt az utolsó médiakifejezést idézőjelbe tettem érthető okokból; ahogy az a médiakifejezéseknél gyakran lenni szokott, semmit sem jelent. Nem vagyok a vallásgyakorlás bizonyos mértékű diszkréciójának gondolata ellen, de ellenzem azt az elképzelést, hogy eltitkolják keresztény mivoltukat. Különösen egy olyan országban, mint a miénk! De nem ott van a probléma, és sehol máshol? Nem hagyta abba ez az ország az öngyűlöletet?