„Semmit sem értünk a modern civilizációból, ha először nem ismerjük el, hogy egyetemes összeesküvés mindenféle belső élet ellen” – írta Georges Bernanos 1946-ban kultikus művében, a „Franciaország a robotok ellen”. A kifejezést olyan széles körben használták, hogy refrénné vált. A könyv megjelenése után 80 évvel sem veszített jelentőségéből. Megkérdőjelezi életmódunkat, mert ha azt látjuk, hogy a belső élet különböző formái visszahúzódnak, elnyomják őket a technotudományok, amelyek minden jogot maguknak követelnek minden élethez, nehéz megtudni, mi hajtja ezt a folyamatot, és teszi elkerülhetetlenné. Szóval? Menedéket találhatunk-e még mindig a belső életünkben, lázadóként viselkedhetünk-e ez ellen a világ ellen, amely semmi mást nem szeret, csak a külsőséget és az érzelmek vonulását, amelyeket a gyötöretükbe taszítanak, és amely eltorzítja az életeket, hogy mind hasonlóvá és szellemszerűvé tegye őket?
További információ a „The Froth of Lives”Címke: vulgaritás
Sébastien de Courtois elveszett paradicsoma
L'ami des beaux jours 
című regényének középpontjában .
További információ a „Paradicsom elveszett” című műről Sébastien de Courtois-tól
Azonosítsa
Az identitás egyrészt egy olyan alapra oszlik, amely bennünk van anélkül, hogy bármilyen különös érdemet származtathatnánk belőle, a természetünkre és a kapott nevelésre (kultúrára), valamint az élet konstitutív mozgására, amely olyan elemeket fedez fel, amelyeket természetünk vagy nevelésünk nem sorol fel, hanem amelyeket természetünk és nevelésünk magasságában kell olvasnunk.
Ennek a folyamatnak a nagy része anélkül zajlik le, hogy egyáltalán gondolkodnánk rajta. Mégis alapvető, ősi, és megköveteli tőlünk, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk ezt a természetet és ezt a nevelést, ahogyan azt is, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk ezeket az új elemeket a természetünk és a kultúránk prizmáján keresztül.
Az egyensúly elengedhetetlen: természetünk és kultúránk metszéspontjában lenni. Ez azt jelenti, hogy mindkettőt jól ismerjük. Szó sincs arról, hogy elfelejtenénk, vagy ami még rosszabb, hogy ne legyünk tudatában a természetünknek, hogy elfelejtenénk, vagy ami még rosszabb, hogy elveszítenénk műveltségünk előnyeit, hogy az újdonság partjaihoz közeledjünk, különben nem leszünk más, mint egy elnyűtt zászló a szélben. Nem lesznek kritériumaink az újdonság megítélésére, és azt kockáztatjuk, hogy ebben az újdonságban csak újdonságot látunk, és emiatt beleszeretünk. Nincs olyan rajtunk kívül álló tudás, amely ki tudna jutni természetünk és kultúránk szűrőjén.
Mit jelent a föld felett lenni?
Az emberi természet legvilágosabb példája az Újszövetségben található, amikor Péter és Jézus Krisztus beszélgetnek, és Péter ragaszkodik hozzá, hogy Ura higgye el, hogy odaadása teljesen őszinte. Jézus tehát azt mondja neki, hogy mielőtt a kakas kukorékol, háromszor megtagadja őt. Az első hely, ahonnan minden ember megszólal, ez: a gyengesége. Az, hogy figyelembe vesszük mindenki korlátait, nem mindig azért, hogy elfogadjuk azokat, hanem azért is, hogy legyőzzük őket, megköveteli tőlünk, hogy abból induljunk ki, amik vagyunk, és ne abból, aminek hisszük magunkat. Bárki, aki nem ismeri a gyengeségeit, aki elfelejti azokat, aki nem veszi figyelembe őket, az eltávolodott a valóságtól, ahogy manapság megszoktuk mondani. Az eltávolodott azt jelenti, hogy egy olyan legelő táplál minket, amely nem a miénk, hogy megtagadjuk a saját legelőnket, hogy bármilyen más legelőt találjunk, mint a miénk, jobbat, mert mást. A földön kívüli azt is jelenti, hogy a kapott állítások a világ bármely más pontján elérhetőek lennének anélkül, hogy ez problémát jelentene, ezek az állítások gyökértelenek, bármilyen nyelvre lefordíthatók és exportálhatók, mint egy "keretrendszer" a számítástechnikában. A célkitűzést az absztrakció és a gyökeresedés olyan szintjének elérésére irányuló vágy jellemzi, hogy a kérdésnek már nincs is értelme.
Antigoné, lázadó és bensőséges (3/7. Destiny)
3. rész: Sors
Az ember a fáról származik. Az embert, akárcsak a fát, gyökerei és gyümölcsei egyaránt meghatározzák. Az ember, akárcsak a fa, külső és belső elemekre támaszkodik az érettség eléréséhez. Az ember ehhez a törzshöz hasonlít, amely a gyökereire támaszkodik, és többé-kevésbé szép, többé-kevésbé jó gyümölcsöket terem... A növényvilág és az ember közötti hasonlóságok végtelenek. A gyökereket tápláló víztől a gyümölcsöket öntöző napfényen át a levelek által kibocsátott oxigénig, ez az egész élet, amely beáramlik és kering, visszavonhatatlanul az emberi létre emlékeztet minket. A fa a család metaforája. A palántától a gyümölcsökig és levelekig az ember és a család történetének metaforája fejlődik ki. Milyen gonosz tündérek irányították a Labdacides család születését, amelyből Antigoné származik? Manapság minden jó lelkiismeret katasztrófának és Antigoné döntéseinek patologikus magyarázatának tekintené ezt. Hogyan válik ez a kis Antigoné ilyen hősies gyümölccsel azáltal, hogy egy olyan törzsön születik, amely tele van stigmákkal és zúzódásokkal? A sors megszakítás nélkül és érthetetlenül fújja és vezeti ezt a családot, és hirtelen Antigoné megszabadítja magát ebből a kényszerzubbonyból, megszabadítja egész családját ebből a kényszerzubbonyból, kioldja a kényszerzubbonyt, és teljessé teszi a sors elengedését. Micsoda csoda! Távolról, az águkhoz kapaszkodva, két levél mindig egyformának tűnik, mégis csak közelebb kell menni, hogy lássuk, mennyire különböznek egymástól. Bővebben: "Antigoné, lázadó és bensőséges (3/7. Sors)"
Hyppolite Taine Hírek
Pedáns, a pedáns egy üres és felfújt elme, amely – mivel tele van szavakkal – azt hiszi magáról, hogy tele van ötletekkel, élvezi a frázisait, és azzal ámítja magát, hogy másokon uralkodik. Képmutató, aki őszintenek hiszi magát, egy Káin, aki Ábelnek hiszi magát.
Ebben az összezsugorodott agyban, amely az absztrakciónak ad otthont, és megszokta, hogy az embereket két, ellentétes címkék alatt álló kategóriába sorolja, aki nincs vele a jóban, az ellene van a rosszban, a rosszban pedig a mindenféle pártoskodók és a mindenféle gazemberek közötti rekeszben az intelligencia természetes. […] Minden arisztokrata korrupt, és minden korrupt ember arisztokrata.
A forradalom alatt kibontakozó baloldal egyfajta totalitarizmust mutatott, amely bár néha lappangott, mégis mindig jelen volt; a másképp gondolkodók iránti gyűlöleten alapult.
Hyppolite Taine a Kortárs Franciaország eredete így írta le Robespierre-t. De ha Robespierre helyett Hollande-ot, Vallst, vagy ami még rosszabb, Taubirát tennénk a képbe, ez a portré kesztyűként illik rájuk. Különösen mivel a „pedáns” egyszerre férfias és nőies, mindenkit egyenlő alapra helyez, ami annyira kedves fogalom ezeknek a... pedánsoknak.
Melyik szentekhez kellene imádkoznunk?
A Marcial Maciel-ügy arra kényszerít minket, hogy feltegyük a Gonosz kérdését. Korunk kerüli a vele való foglalkozást. Mit tudunk az ördög munkájáról, és mit tehetünk, hogy megvédjük magunkat tőle? Miután megpróbáltuk elrejteni az élet jóságát, vajon meglepődhetünk-e azon, hogy a gonosz napvilágra kerül? Az ördög munkái számtalanok, de a Szentlélek bármit megtehet, beleértve az átalakításukat is.
Léon Bloy ékesszólására volt szükség ahhoz, hogy kijelentse: „Csak egy szomorúság van, az, hogy nem vagyunk szentek.” Ez a makacs kérdés a szentségről mindig visszatér, mint egy múlhatatlan évszak. Sok mindentől megszabadulhatunk, de a szentség kérdése soha nem tartozik közéjük. Egylényegű velünk. Amint látunk vagy tanúi vagyunk valami igazságosnak vagy igazságtalannak, valami jónak vagy rossznak, elindulunk a szentség útján. Akár felé, akár ellene haladunk. Sokáig tart, mire rájövünk, hogy a szentség kérdése mennyire egylényegű velünk. Szentek vagyunk, egy templom vagyunk, a szent Egyházból indultunk ki, a Szent Isten képére vagyunk, mégis küzdünk, elesünk, küzdünk, törekszünk... Olyan kevés eredmény oly sok ígéretért. Ez azért van, mert a szentség sok erőfeszítést igényel, és kevés látható eredményt hoz.
Olvasson tovább a „Melyik szenteknek szenteljük magunkat?”
Keresztény bizonyságtétel – 2
Amikor elindítottam ezt a blogot, gyorsan megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy a liturgiáról írjak. Nem azért, hogy szakértő legyek, hanem hogy megosszam a keresztény élet lényegével kapcsolatos tapasztalataimat. Így két útnak kellett egyesülnie: először a miséről (és annak előnyeiről) kellett beszélnem, majd pedig arról az útról, amely feltárta előttem ezt.
2. rész: A kereszténység, a közösségek királya – Az oltár lábánál
Amikor Londonban éltem, a spiritualitás gondolata sosem szűnt meg megszállni. A keresésem a belső élet állandó keresésére redukálódott. Ez a dobogó, lüktető szív csak húsból és vérből lehet. Ez volt az intuícióm. Huszonöt évvel később ez a bizonyosság él bennem: ne engedjem, hogy ez a szív dobogjon és lüktessen anélkül, hogy elegendő időt, figyelmet és szeretetet szentelnék neki. Állandóan törekedjek arra, hogy elmélyítsem ezt a körülötte lévő misztériumot. Bármi, ami megakadályozza ezt a párbeszédet, bármi, ami megzavarja ezt a kapcsolatot, a legmélyebb megvetést váltja ki belőlem. Ennek az égő intimitásnak tökéletes ellenségei vannak a modern világban, olyan ellenségek, mint a kommunitarizmus és a szinkretizmus.
Az irigység rövid története, a hőstől a bűnbakig
A modern világ szüntelenül bűnbakokat állít elénk. Lance Armstrong, Richard Millet, Jérôme Kerviel, John Galliano, hogy csak néhányat említsünk, mindegyikük a maga területén, teljesen más okokkal és indokokkal, a közelmúltban testesítették meg a bűnbakot, a jogosan megbüntetett bűnözőt, a helyére helyezett bajkeverőt. A bűnbak az egalitarizmushoz kapcsolódik, amely maga is az irigységhez. A hőstől a bűnbakig csak az irigység marad változatlan. A modern világ vérében a látványosság van, a bűnbaknak pedig katartikus funkciója van.
A modern demokrácia korában minden a Twitteren vagy a Facebookon keresztül történik. Az igazi információ ott van. A hiányzás egyenlő az eltűnéssel, az árnyékban éléssel, egy árnyékélettel. A közösségi hálózatokon megengedett a modern demokrácia csúcspontja: a bálványhoz dörgölőzni, a bálvánnyal élni, a bálvány ritmusára, mindent tudni róla, látni, amikor felkelünk, jó éjszakát csókolni neki; már csak a tapintható kontaktus hiányzik. Ez a közelség átalakítja a bálvány szerepét, örökre ismert, örökre módosítja azt. Ha a bálvány egy egyszerű szobrocska lenne, nem beszélne, nem válaszolna, csak a számára megmaradt helyet foglalná el, képmásába gyűjtené az agy által létrehozott összes mentális képet. A modern világ nem ismeri a mentális képet, túl van a fantázián. Gyűlöli azt, ami rejtett, nem is beszélve arról, ami titkos. Innen ered ez a gyakran használt kifejezés: a fantázia valósággá válik. A fantázia – phantasmata , az ókori görögök mentális képe – nem lehet, nem szabad valósággá válnia. Különben horror vár. Különben csak imádkozhatunk, miközben várjuk, hogy minden visszatérjen a helyére. Lehetséges vadság, ha túl közel vagyunk a bálványhoz. Ezzel a közelséggel a modern világ egy katartikus emelőt hoz létre a lelkiismeret irányítására. A bálvány lehet hős vagy bűnbak; szolgálhatja a spektákulum társadalmát és annak puha diktatúráját. Lehetővé teszi számunkra, hogy kitöltsünk bizonyos mezőket: hős, bűnbak, elesett, elítélt, áldozat… Egy cigarettapapírlap választja el ezeket a minősítőket. A moralizmus hátterében a társadalom kiteríti a lapjait, és jó vagy rossz pontokat oszt szét. Minden terület érintett, de néhány "népszerűbb" terület előnyben részesül. A bűnbak lehetővé teszi az ember számára, hogy átnevezzük magát, hogy show-t csináljon, vagy hogy érvényesítse felelősségét és megvesztegethetetlenségét. De senkit sem szabad becsapni az ilyen tervek által. A spektákulum társadalma a tolakodáson, az illetlenségen és az elítélésen alapuló társadalom szimulakrumja.
Olvassa el a „Az irigység rövid története, a hőstől a bűnbakig” című
Milyen halál vár a Nyugatra?
Egyre kedvesebb hallani ezeket a nyugatiaktól származó beszédeket, amint a katolicizmus haláláról, a vallás e régi bőrének haláláról makognak, amikor ez nem egyszerűen Isten halála.