Ma reggel szó szerint rábukkantam* erre a részletre Tolsztoj Vallomásából a hét évvel később írt Ivan Iljics halálát :
„Először úgy tűnt nekem, hogy ezek felesleges, félreérthető kérdések. Azt hittem, mindez már ismert, hogy ha egyszer azonnal neki akarok állni ezeknek a kérdéseknek, az nem jelent majd problémát számomra, hogy egyelőre nincs rá időm, de amint kedvem tartja, azonnal megtalálom a válaszokat. Most ezek a kérdések egyre gyakrabban ostromoltak, egyre nagyobb vehemenciával követelve a választ, és mivel mind ugyanarra a helyre, sok pontra estek, ezek a megválaszolatlan kérdések egyetlen fekete foltot alkottak. (…)”
„Velem az történt, ami mindenkivel, aki halálos belső szervi betegséget kapott. Először egy jelentéktelen tünet jelenik meg, amelynek a beteg nem tulajdonít jelentőséget, majd a tünetek egyre gyakrabban ismétlődnek, és idővel egyetlen, oszthatatlan szenvedéssé olvadnak össze. (…)”
„Megállt az életem. Tudtam lélegezni, enni, inni, aludni; de nem volt életem, mert már nem voltak olyan vágyaim, amelyek beteljesülése ésszerűnek tűnt volna számomra.”
Tolsztoj tehetségére van szükség ahhoz, hogy ilyen tökéletesen kifejezze ezt a hatalomnövekedést (amit egyesek a hatalomvágynak vélhetnek), ezt a fokozatos gyötrelem-inváziót. Az Ivan Iljics halála, ennek az életre szóló remekműnek a sűrített remekműve, tökéletesen kelti azt a benyomást, mintha egy másik univerzumba csöppennénk. Egy ártalmatlan pillanatban az élet kettéválik és iránytalanná válik. Az élet nem más, mint ezeknek az önmagunkkal megosztott bensőséges pillanatoknak az összessége.
az Esszé az emberi életről címűből származó jegyzeteimet olvasom .