Antigoné, lázadó és bensőséges (6/7. A hivatás)

 

Micsoda felhajtás az identitás körül! A szó sem a görög eposzokban, sem a tragédiákban nem szerepel. Antigoné korában az identitás a származáson és a városhoz való tartozáson alapult. Az identitás gyökerekkel volt átitatva. A család és a város egy virtuális zászló alatt gyűjtötte össze mindazt, amit a másik embernek tudnia kellett magáról az első találkozáskor. Az ókorban senki sem hirdette vagy hirdette a személyazonosságát, és senki sem döntötte el a személyazonosságát. Nem arról volt szó, hogy jelmezt vegyenek fel. A férfiak az identitásukra voltak utalva. Az identitás olyan volt, mint egy teher; méltónak kellett lenni rá. Meghatározta a létet és a válást. A modern kor tette ezt kérdéssé, mert az identitást valami olyasmivé alakította át, amit az ember megszerezhet vagy elvethet. A modern kor abban a modern fantáziában, hogy az ember mindig mindent választhat, a létet a birtoklással egy kérlelhetetlen módszerrel helyettesítette. Ennek a logikának, ennek az ideológiának azonban megvannak a maga korlátai: bizonyos dolgokat nem lehet megszerezni, köztük a másságot. Az identitás megélése, az önmagunk léte, a nevünkkel való együttélés , az intimitás és ezáltal a tudás, valamint a létünk elmélyülése – ezek a másikkal való találkozás elengedhetetlen feltételei. Kreón és Antigoné közötti első különbség pontosan ebben a helyen rejlik, azon a talajon, amelyre a harc épül. Antigoné őrzi magában az ókoriak, az istenek ajándékát, ezt a gyökeret, amely meghatározza azt a tekintélyt, amelyre támaszkodva szembeszáll ezzel a férfival, rokonával, a királlyal, aki a hatalomvágyat vallja, és annyira elvakítja, hogy csak a saját hangját, annak visszhangját hallja. Bővebben: „Antigoné, lázadó és bensőséges (6/7. A hivatás)”

Az értékek fényében

A tekintély elvesztette nemességét az alázattal együtt. A tekintély a kérlelhetetlen rend, a meggondolatlan erőszak és a zsarnokság szinonimájává vált. Micsoda értékfelfordítás! Míg Antigoné szerint a tekintély megakadályozta a zsarnokságot! A modern korban a tekintély benyomása azért él, mert olyan emberek taposták el, akik használták; holott valójában a tekintélyt szolgálják. De vajon ezek a katasztrofális tapasztalatok károsították-e a tekintélyt? Egy értéket egy ember nem károsíthat. A hűség Szent Péter fölé terjed anélkül, hogy ő képes lenne rá. A hűség az árulás fölé terjed, mert magában foglalja azt. A hűség az árulásban érvényesül. Az árulásnak nincs más értelme, mint a saját kielégülése. Minden érték az emberben rejlő határozatlanságról és bizonytalanságról is beszél. Minden érték őr és menedék. Nem kell választani; az érték alkalmazkodik gyengeségünkhöz, mivel megelőzi bizonytalanságainkat. A modern világ összekeveri a tekintélyt és a hatalmat, ugyanazokat a sebeket és ugyanazokat a fájdalmakat viselve velük. Istent mindenből el kellett távolítani. Sem az ókoriak, sem a kortársak nem értették volna, de ez nem sokat számított; most már semmit sem számítottak. Ha Isten soha nem távozott volna, meg kellett volna ölni. A 20. század Isten halálának ideje akart lenni. Csak az ő eszméjének halálát ölte volna meg. Mindenekelőtt egy új, az öngyilkosságon alapuló antropológiát hozott volna létre.

Unamuno donquijote-i küldetésén

A munkám – akartam mondani, küldetésem – az, hogy mindenki, sőt egy harmadik fél hitét is megtörjem: az igenlésbe vetett hitet, a tagadásba vetett hitet és a tartózkodásba vetett hitet; és ezt magában a hitben való hit által. Az, hogy harcoljak mindazok ellen, akik beletörődnek, akár a katolicizmusba, akár az agnoszticizmusba. Az, hogy mindenkit nyugtalanná és elnyomottá tegyek.

Vajon hatásos lesz? De vajon Don Quijote hitt munkája azonnali, látszólagos hatékonyságában? Ez erősen kétséges...

Antigoné, lázadó és bensőséges (3/7. Destiny)

IMG_0554

 

3. rész: Sors

Az ember a fáról származik. Az embert, akárcsak a fát, gyökerei és gyümölcsei egyaránt meghatározzák. Az ember, akárcsak a fa, külső és belső elemekre támaszkodik az érettség eléréséhez. Az ember ehhez a törzshöz hasonlít, amely a gyökereire támaszkodik, és többé-kevésbé szép, többé-kevésbé jó gyümölcsöket terem... A növényvilág és az ember közötti hasonlóságok végtelenek. A gyökereket tápláló víztől a gyümölcsöket öntöző napfényen át a levelek által kibocsátott oxigénig, ez az egész élet, amely beáramlik és kering, visszavonhatatlanul az emberi létre emlékeztet minket. A fa a család metaforája. A palántától a gyümölcsökig és levelekig az ember és a család történetének metaforája fejlődik ki. Milyen gonosz tündérek irányították a Labdacides család születését, amelyből Antigoné származik? Manapság minden jó lelkiismeret katasztrófának és Antigoné döntéseinek patologikus magyarázatának tekintené ezt. Hogyan válik ez a kis Antigoné ilyen hősies gyümölccsel azáltal, hogy egy olyan törzsön születik, amely tele van stigmákkal és zúzódásokkal? A sors megszakítás nélkül és érthetetlenül fújja és vezeti ezt a családot, és hirtelen Antigoné megszabadítja magát ebből a kényszerzubbonyból, megszabadítja egész családját ebből a kényszerzubbonyból, kioldja a kényszerzubbonyt, és teljessé teszi a sors elengedését. Micsoda csoda! Távolról, az águkhoz kapaszkodva, két levél mindig egyformának tűnik, mégis csak közelebb kell menni, hogy lássuk, mennyire különböznek egymástól. Bővebben: "Antigoné, lázadó és bensőséges (3/7. Sors)"

Ernest Hello hírei a félelemről és annak tökéletességéről

Az általános félelem tehát olyan tökéletességekkel rendelkezik, amelyekkel a gonosz nem.

Talán a keresztre feszítést szörnyűbb módon élték át az Olajfák kertjében, mint a kereszten. Mert a kereszten a valóságban is érezték. Az Olajfák kertjében lélekben érezték.

Antigoné, lázadó és bensőséges (2/7. A temetés)

IMG_0959-1024x768

2. rész: A temetés

– „ Kedves Iszmeném. Ma reggel azért jöttem, hogy elmondjam, mindent elintéztem. Ugyanazokat a temetkezési vállalkozókat fogadtam fel a két testvérünknek. Nem tudtam választani, és mivel a testvéreink nem hagytak utolsó kívánságokat, a saját kezembe vettem az ügyet, hogy a lehető leggyorsabban elintézzem a dolgokat. Még mindig rendeltem egy temetkezési vállalkozót, hogy tisztességesek legyenek. Ha el akarsz menni meglátogatni őket, délután 3 óra körül készen lesznek. Nem kell. Nos, ha tudsz tíz percet rászánni, az rendben lehet. Talán jobb lenne, ha például egy boldog képet készítenél róluk, még gyerekként. Mindkettőjüknek ugyanolyan urnát vettem. Egy pap eljön a ravatalozóba, és rövid beszédet mond a hamvasztás előtt. Elintéztem, hogy megérkezzen a temetkezési vállalkozóhoz. Látod, mindent elintéztem. Eteoklészt a temetőben temetem el, amely Thébától körülbelül harminc percre található, a főúton.” Polünikész számára bonyolultabb a helyzet nagybátyánk, Kreón törvényével. Úgy döntöttem, hogy a hamvait a csatatéren szórom szét, mivel a király nem akarja, hogy eltemessék. Ez logikus, nem igaz? „Mondd el, mit gondolsz, ebben nem vagyok biztos." Ez a portré Antigonéról, amint a 21. században testvérei maradványait viszi a temetkezési vállalkozónak, összefoglalja napjaink temetési szertartásait. Az ipari forradalom óta a család terméketlenné vált. A temetések már alig részei a családi hagyománynak. A modern világ a „make sense ” (értelmet adni) kifejezéssel nyugtatja magát, ahogyan az angolszász kifejezés fordítását manapság hallani, és milyen megnyugtató ismételgetni magunknak anélkül, hogy igazán bármi... értelme lenne, mert mik ezek a szinte véletlenül a földön talált mini-érzékek, mik ezek a sápadt , amelyek meghívják magukat anélkül, hogy bármi közünk lenne hozzájuk, vagy szinte semmi, ha nem egy múltbeli jelentés, egy józan ész, egy évszázadok által formált józan ész maradványai? A család pusztulása révén hiányzik a generációk közötti átadás, tetteink értelme elvész, ezért ki kell találnunk az értelmet hoznunk az értelmet, be kell állítani magunknak azt az illúziót, hogy még élünk, hogy nem mondtunk le teljesen a trónról. A megtévesztés azon alapul, hogy... tudatlanság, és ezen a ponton sem a csalás egy naptól származik. A halál családon belüli jelentését, ezt a ma már szinte teljesen elfeledett jelentést Antigoné idézi fel Szophoklész darabjában, ahol olyan értékek őrzőjeként áll, amelyek felszabadítanak, mert megvédik az embert az állattól. Antigoné megerősíti, hogy mit tud és mit nem tud az ember; megragad egy erőt, amelynek célja, hogy megvédjen minket a hatalomvágyunktól, és megtanítson minket a felelősség idejére; egy olyan időre a napjainkban, amelyet szakemberekre , akik a családot, az azt alkotó embereket és az idő által közöttük szőtt törékeny kötelékeket helyettesítik.

Bővebben az „Antigoné, lázadó és bensőséges (2/7. A temetés)”

Antigoné, lázadó és bensőséges (1/7. A család)

antigoné-900x599

1. rész: A család

Antigoné első olvasatától kezdve kétértelműség támad az olvasó fejében. Antigoné cselekvést vagy reakciót testesít meg? Mi mozgatja Antigonéét? A reakció soha nem létezik önmagában, míg a cselekvésnek nincs szüksége senkire; a cselekedetben igazolja magát. A cselekvés mindig valamit bevezet. Ellentétben azzal, amit gyakran mondanak vagy hisznek, Antigoné nem várja meg, hogy Kreón Antigoné legyen. Ahogy Elektra a bosszúért, Nauszikaa a vendégszeretetért, Penelopé a hűségért, Antigoné a kötelesség testesíti meg. Ő cselekvés, mert szolgál: a kötelességben teljesíti be önmagát. A szolgaságban teljesíti be önmagát (vajon úgy teszünk, mintha elfelejtenénk, hogy a szolgaság azt jelenti, hogy "rabszolga" lenni?). Ellentétben azzal, amit gyakran mondanak vagy hisznek, Antigoné soha nem individuum. Soha nem áll egyedül. Ha Kreón törvénye cselekvésre ösztönzi, és ha ez reakciónak tűnhet, az csak felszínesen van így, egyszerű kronológia szerint.

Bővebben az „Antigoné, lázadó és bensőséges (1/7. A család)”

Péguy és Lonsdale találkozása – Ég és föld között

Ég és Föld között

Kis csoda, amire Michael Lonsdale meghív minket a Between Heaven and Earth . Gyönyörűség. Az ilyen apróságoknak mindig teret kell adni. Helyet kell adnunk a zűrzavarnak, az elnyomott szívnek, az életnek, amiről álmodunk, és elfelejtünk élni. Élj meg minden pillanatot, élj az élet tudatában. Olyan nehéz. Ez egyben az első lépés a szeretet csendes ösvényén.

Pierre Fesquet, aki Michael Lonsdale-lel játszik együtt a filmben, egy költői montázst alkotott az Entre ciel et terre , amelyet Michael Lonsdale Charles Péguy-nak ajánlott. Lonsdale írói, a szépség bajnokának munkássága ugyanolyan fontos, mint színészi munkássága. Lonsdale Isten igéjéből merít. Elmondhatjuk róla, hogy művészi apostoli hivatást tölt be, és van valami elég ritka a kortárs kultúra világában ahhoz, hogy megjegyezzük... és bátorítsuk és dicsérjük.

Michael Lonsdale gyönyörű hangját hallgatva, de Pierre Fesquet-t is megfigyelve, aki csatlakozik a felolvasáshoz, lelkesedésével, nagylelkűségével és mindenekelőtt naivságával kiegészítve azt, az előadás lehetőséget ad arra, hogy belépjünk Péguy univerzumába. De másképp is fogalmazhatnék. Azt is mondhatnám, hogy azáltal, hogy hagyjuk, hogy Michael Lonsdale metafizikája átjárjon minket, Péguy nyelvének varázsa gyötör minket. Azzal, hogy hagyjuk, hogy meglepődjünk azon, ahogyan Pierre Fesquet magával ragad minket, azzal, hogy arra kényszerít minket, hogy megbirkózzunk a szöveggel és annak állandó meglepetésével, Péguy minden egyes szavát a magunkévá tesszük, de talán még ennél is fontosabb, hogy érezzük a szelet a fülünkben, a földre hulló faforgácsot, a közelben süvítő golyókat, a Reményt, amint megfogja a kezünket, és Szűz Máriát, amint engedelmességre buzdít minket. A kegyelem ott van, csak a megtérésünkre vár, és ez az előadás gyönyörű módon hozzájárul ehhez.
A Théâtre de Poche-ban van. És ez nem kis dolog. Ebben az apró szobában elég kényelmesen érezzük magunkat ahhoz, hogy üdvözöljünk egy isteni üzenetet.

Hosszabbítás március 29-től április 19-ig. Felhívjuk figyelmét, hogy ez a hosszabbítás 19:00-kor, és nem 21:00-kor lesz, mint a költői előadás első bemutatója.

Théâtre de Poche – Montparnasse
75 bd du Montparnasse, 75006 Párizs
Jegyfoglalás: 01 45 44 50 21
Hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 14:00 és 18:00 óra között
Szerdán, szombaton és vasárnap 11:00 és 18:00 óra között

A Poche bárban könnyű ételek és borválaszték várja a vendégeket minden előadás előtt és után.

Álvaro Mutis emlékére

Egy évvel ezelőtt történt. Álvaro Mutis visszatért az égbe. A hatalmas kolumbiai író megérdemli, hogy olvassuk és újraolvassuk. Ez a briliáns monarchista hidat épített az ó Európa és Dél-Amerika közé. Versei, novellái, regényei viszik és viszik tovább történelmünket Maqroll el Gaviero alakján keresztül, egy magányos, kiábrándult tengerészen keresztül, aki a Bizánci Birodalomról vagy Szent Lajos uralkodásáról álmodozik süllyedőben lévő régi kádakon.

Olvasd el újra a tisztelgésről szóló cikket

Levél barátomnak, Alvaro Mutisnak

Egy nap az 1990-es években, épp a Hôtel des Saints-Pères épületéből kilépve sétáltunk az utcán, és Alvaro Mutis1 hirtelen megállt. Már majdnem a Rue de Grenelle sarkánál jártunk, amikor azt mondta nekem: „Emmanuel, az az érzésem, mintha réges-régen így sétáltunk volna együtt egy cádizi utcában. És ugyanazt a beszélgetést folytattuk volna.” Bevallom, már nem emlékszem, mit mondtunk. Biztos vagyok benne, hogy ha Alvaro Mutis még élne, emlékezne rá.

Álvaro Mutisnak különleges kapcsolata volt az élettel. Az emlékezet és a közvetlen valóság manipulálásával élt. Mindig az egyik lábát az egyikbe, a másikat a másikba tette. Számára ez a két világ sosem vált el egymástól; közel voltak egymáshoz, együtt haladtak, mint a sziámi ikrek, mint egy egyirányú élet, a legjobb értelemben. Álvaro Mutis a saját életét és más életeket is élt, olyanokat, amelyeket korábban élt, vagy később fog élni. Mindenekelőtt Álvaro Mutis mindig egy kisfiú kíséretében élt. Ezt a csendgyermeket Alvaritónak hívták; minden találkozónkon ott volt. Carmen, Álvaro felesége, elfogadta a jelenlétét, pedig nem a fia volt. Soha nem találkoztam még olyannal, mint Álvaro Mutis. Úgy értem, a jelenléte, a jelenléte gyermekként egy bizonyos korú felnőtt mellett, valami ijesztő és érdekes volt. Gyakran mondtam neki ezt. Mondtam neki, hogy Bernanosnak, akit szeretett, szintén így kell élnie, fiatal énjének megtestesült maradványával az oldalán.

Azért jöttem ide, hogy elmondjam, mit tudok Álvaro Mutisról, Maqroll el Gavieróról és még néhány másikról… Az elmúlt néhány év lassú és hosszú volt. Sokkal kevesebbet leveleztünk. Már nem írt. Olyan régóta nem írt. A rengés eluralkodott rajta. Egyfajta üresség is. Mindennek el kellett tűnnie, mint a holt fa tönkjének, amely egy hét alatt eltűnt Dél-Ams párás kohójában. Mindennek el kellett múlnia, és az életnek ez a látványossága soha nem szűnt meg ámulatba ejteni Álvaro Mutist a földön töltött kilencven év alatt.

a „Levél barátomnak, Alvaro Mutisnak” című cikk további részét