„Azt kijelenteni, hogy az élet abszurd, annyit tesz, mint azt állítani, hogy soha nem lesz értelme. Azt állítani, hogy kétértelmű, annyit tesz, mint eldönteni, hogy az értelme soha nem rögzített, hogy mindig ki kell érdemelni.”*
A tehetetlenség félelmetes kijelentése, a hatalom akaratának kifejezésébe burkolva, avagy hogyan kell az irigységnek szabályoznia és irányítania az életet. Ez a mondat természetesen forradalmi kiáltvány. Simone de Beauvoir a következőképpen határozza meg az osztályharcot és a baloldal összes cselekedetét a francia forradalom óta: az irigység a hit cselekedete. Az irigység mindig az immanencia leánya. Simone de Beauvoir ezt mondja nekünk: „Isten halott; tudassuk meg most, hogy mi vagyunk az életünk urai, és hogy az a cselekvésben teljesedik be.” Így cselekedve Simone de Beauvoir figyelmen kívül hagyja a vallást, de az ókori filozófiát is; azt állítja, hogy az állandó küzdelem az egyetlen út. Ezt az állandó küzdelmet az irigység tartja fenn; az irigységnek ez a megváltoztathatatlan ereje van; ugyanúgy táplálkozik vereségeiből, mint győzelmeiből. Ez a gonosz erő par excellence. Szembeszáll az élettel.
Simone de Beauvoir életfilozófiája kamaszos, ahogy Tony Anatrella mondaná, sőt, az élet tagadása, mert tagadja annak minőségét és mélységét, hogy egy állandó és szánalmas küzdelemben oldja meg azt.
Látjuk a modernizmus formáját is. Ez a cselekvés azonnal a belső élet tagadásává válik. Vagyis inkább a belső élet helyettesítésére szolgál, mivel gyakori, hogy egy látványos jelentésbeli megforduláson keresztül azt halljuk, hogy a cselekvés az aktivista belső élete. Azt is megértjük, hogy ez a kijelentés semmiképpen sem törekszik megoldást találni; a lecsillapítás lenne a vége. Csak a zajban és az erőszakban leli örömét.
*A kétértelműség etikája.
Tudjon meg többet Emmanuel L. Di Rossetti blogján
Iratkozz fel, hogy megkapd a legújabb bejegyzéseket az e-mail címedre.