„Azt kijelenteni, hogy az élet abszurd, annyit tesz, mint azt állítani, hogy soha nem lesz értelme. Azt állítani, hogy kétértelmű, annyit tesz, mint eldönteni, hogy az értelme soha nem rögzített, hogy mindig ki kell érdemelni.”*
A hatalomvágy kifejeződésébe burkolt tehetetlenségi kiáltvány, avagy hogyan kell az irigységnek irányítania és uralnia az életet. Ez a mondat természetesen forradalmi kiáltvány. Simone de Beauvoir az osztályharcot és a baloldal összes cselekedetét a francia forradalom óta a következőképpen határozza meg: az irigység a hit cselekedete. Az irigység mindig az immanencia leánya. Simone de Beauvoir ezt mondja nekünk: „Isten halott; tudassuk meg most, hogy mi vagyunk az életünk urai, és hogy a cselekvés által teljesedik be.” Ezzel a cselekedettel Simone de Beauvoir figyelmen kívül hagyja a vallást, de az ősi filozófiát is; azt állítja, hogy az állandó küzdelem az egyetlen út. Ezt az állandó küzdelmet az irigység táplálja; az irigység birtokolja ezt a kimeríthetetlen erőt, amely éppúgy táplálkozik vereségeiből, mint győzelmeiből. Ez a lényegi gonosz erő. Szembeszáll az élettel.
Simone de Beauvoir életfilozófiája kamaszos, ahogy Tony Anatrella mondaná, sőt, az élet tagadása, mert tagadja annak minőségét és mélységét, hogy azt egy permanens és szánalmas küzdelemmé oldja fel.
Itt a modernizmus formáját is látjuk. Ez a cselekvés azonnal a belső élet tagadásává válik. Vagyis inkább a belső élet helyettesítésére törekszik, mivel gyakran hallani – a jelentés látványos megfordulásaként –, hogy a cselekvés az aktivista belső élete. Azt is megértjük, hogy ez a kijelentés semmiképpen sem törekszik megoldást találni; a lecsillapítás lenne a célja. Csak a lármában és az erőszakban tündököl.
*A kétértelműség etikája.
Hozzászólás küldése