Szerző: Emmanuel L. Di Rossetti

Keresztény bizonyságtétel – 2

Közzétéve Szerző: Emmanuel L. Di Rossetti Hozzászólás beküldése

Amikor elindítottam ezt a blogot, gyorsan megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy a liturgiáról írjak. Nem azért, hogy szakértő legyek, hanem hogy megosszam a keresztény élet lényegével kapcsolatos tapasztalataimat. Így két útnak kellett egyesülnie: először a miséről (és annak előnyeiről) kellett beszélnem, majd pedig arról az útról, amely feltárta előttem ezt.

2. rész: A kereszténység, a közösségek királya – Az oltár lábánál

Amikor Londonban éltem, a spiritualitás gondolata sosem szűnt meg megszállni. A keresésem a belső élet állandó keresésére redukálódott. Ez a dobogó, lüktető szív csak húsból és vérből lehet. Ez volt az intuícióm. Huszonöt évvel később ez a bizonyosság él bennem: ne engedjem, hogy ez a szív dobogjon és lüktessen anélkül, hogy elegendő időt, figyelmet és szeretetet szentelnék neki. Állandóan törekedjek arra, hogy elmélyítsem ezt a körülötte lévő misztériumot. Bármi, ami megakadályozza ezt a párbeszédet, bármi, ami megzavarja ezt a kapcsolatot, a legmélyebb megvetést váltja ki belőlem. Ennek az égő intimitásnak tökéletes ellenségei vannak a modern világban, olyan ellenségek, mint a kommunitarizmus és a szinkretizmus.

„Keresztény tanúságtétel – 2” című cikket →

Társadalmaink állott levegőjén

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

„Azt mondják nekünk, hogy a világ levegője belélegezhetetlen. Egyetértek. De az első keresztények minden reggel bűnökkel, bálványokkal és az isteneknek felajánlott füstölőszerekkel telített légkört találtak az ajtajuk előtt. Több mint kétszáz éven át lekicsinyelték, rágalmazták és marginalizálták őket a társadalmi folyó áramlatai, amelyek elsodorták és teljesen elutasították őket. Vajon bárki is belegondol, hogy keresztségük kegyelme szinte teljes mértékben elszakította őket a városi élettől? Lemondtak a nagyobb polgári eseményeken való részvételről, például egy bíró beiktatásáról vagy egy győztes hadvezér diadaláról, mert ezek közül a szertartások közül egyiket sem avathatták fel anélkül, hogy füstölőszert áldoztak volna fel a császárnak, egy isteni személynek. Keresztségük kegyelme távol tartotta őket a fürdőktől, a rómaiak által nagyra becsült reggeli találkozóhelytől, testük meztelensége és magatartásuk szerénytelensége miatt. Lemondtak a cirkuszi előadásokról is a kegyetlen jelenetek miatt, amelyek fő témájuk voltak. De ezek az első keresztények társadalmat alapítottak, és ez a társadalom a szellem erejével lerombolta az ősi…” pogányság. Földi reményük arra a vágyra korlátozódott, hogy ne haljanak meg, mielőtt látnák Krisztust visszatérni a felhőkön, és ők voltak a keresztény Európa alapítói.

Dom Gérard, a Holnap kereszténységében

A totalitárius államokról

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

„A totalitárius államok, amelyek felváltva használnak hazugságot és erőszakot (hazugságot az erőszak elfedésére és erőszakot a hazugságokat felfedezők elhallgattatására), sikerük nagy részét annak köszönhetik, hogy megbénították a szélhámossággal és a hazugságokkal szembeni reakció erőit. Ez erkölcsi szinten van.”

Dom Gérard a Holnap Kereszténységében

Donoso Cortès beszéde (1850)

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

„A reguláris hadseregek az egyetlen dolog, ami ma megakadályozza, hogy a civilizáció elveszjen a barbárságban. Ma egy új látványosságot látunk a történelemben, egy újat a világban: uraim, mikor látta a világ – a mi időnket kivéve –, hogy fegyverekkel haladunk a civilizáció, eszmékkel pedig a barbárság felé? Nos, a világ ezt látja, miközben beszélek. Ez a jelenség, uraim, annyira komoly, annyira furcsa, hogy némi magyarázatot követel tőlem. Minden igazi civilizáció a kereszténységből származik. Ez annyira igaz, hogy minden civilizáció a keresztény zónában koncentrálódott. Ezen a zónán kívül nincs civilizáció, minden barbárság. És ez annyira igaz, hogy a kereszténység előtt nem voltak civilizált népek, mert a római nép és a görög nép nem volt civilizált nép. Művelt népek voltak, ami nagyon más.
A kereszténység a következő három dologgal civilizálta a világot: a hatalmat sérthetetlenné, az engedelmességet szentté, az önmegtagadást és az áldozatot, vagyis inkább az isteni szeretetet tette civilizálttá. Ily módon a kereszténység civilizálta a nemzeteket.” Nos (és itt a megoldás egy nagy problémára), a tekintély sérthetetlenségének, az engedelmesség szentségének és az áldozat isteniségének eszméi – ezek az eszmék már nem léteznek a polgári társadalomban: a templomokban vannak, ahol az igazságos és irgalmas Istent imádják, és a táborokban, ahol az erős Istent, a csaták Istenét imádják a dicsőség szimbólumai alatt. És mivel az egyház és a hadsereg az egyetlenek, amelyek megőrizték a tekintély sérthetetlenségének, az engedelmesség szentségének és a szeretet isteniségének eszméit, ők az európai civilizáció két képviselői is.
„Nem tudom, Uraim, vajon felkeltette-e a figyelmüket a két ember közötti hasonlóság, a szinte azonosság, akik a legkülönbözőbbnek, a legellentétesebbnek tűnnek, a pap és a katona közötti hasonlóság. Egyik sem önmagáért él, sem a családjáért. Mindkettőjük dicsősége az áldozathozatalban és az önmegtagadásban rejlik. A katona kötelessége a polgári társadalom függetlenségének őrködése. A pap kötelessége a vallási társadalom függetlenségének őrködése. A pap kötelessége meghalni, életét adni, mint a jó pásztor a juhaiért. A katona kötelessége, mint egy jó testvéré, papi életét adni. A papság úgy fog feltűnni Önök előtt, és valóban olyan is, mint egy igazi milícia. Ha figyelembe veszik a katonai hivatás szentségét, a hadsereg igazi papságnak fog tűnni Önök előtt. Milyen lenne a világ, milyen lenne a civilizáció, milyen lenne Európa, ha nem lennének papok és katonák?”

Hannah Arendt az emberi életről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

Azok a modern elméletek, amelyeknek az a célja, hogy összezavarják az ember természetét, és ezáltal túlzott hitet keltsenek benne saját személyében, ezt az állandó zűrzavart tárgyalják. Ez az állandó zűrzavar Simone de Beauvoir emberi életről alkotott gondolkodásmódját használja fel. Állandó zűrzavar, gyökértelenség, infantilizálódás... Meg kell mondanunk az embernek, hogy erős, hogy meggyengítsük, hogy minden vágyának engedelmeskedjen, hogy rabszolgasorba taszítsuk. Gyökertelenítsük, hogy elhiggye, hogy ő a sorsa egyedüli ura. A hiúság és a büszkeség elvégzi a többi munkát.

„Csak annyiban élhet az ember konkrét létének teljes valóságában ebben a múlt és jövő közötti időbeli résben, amennyiben azt gondolja (...), hogy ő egy »ő« és egy »valaki«.”*

* Hannah Arendt, A kultúra válsága .

Unamuno az emberi életről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

„Nem akarok meghalni, nem, nem akarok, és nem is akarok; örökké élni akarok, örökké; és élni magam, ezt a szegény énemet, aki vagyok, és akinek ma és itt érzem magam, és ezért kínoz lelkem, saját lelkem időtartamának kérdése.”*

Unamuno állításának erőssége abban rejlik, hogy az emberi élet utáni vágyat fejezi ki az öröm gondolata nélkül. Itt egy olyan idézettel van dolgunk, amely kihívást jelent a modern világ számára, amikor a cselekvés mint jelentés elméletét minden modern ideológia használhatja.

*Az élet tragikus érzése.

Yeats az emberi életről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

„Amikor arra gondolok, hogy mennyi könyvet olvastam” – mondta Yeats –, „mennyi bölcs szót hallottam, mennyi szorongást okoztam a szüleimnek… minden reményemet, az egész élet, amit a saját életem mérlegén mérlegelek, olyannak tűnik számomra, mint valami olyasmire való felkészülés, ami soha nem történik meg.”*

* idézet Yeats naplójából

Simone de Beauvoir az emberi életről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

„Azt kijelenteni, hogy az élet abszurd, annyit tesz, mint azt állítani, hogy soha nem lesz értelme. Azt állítani, hogy kétértelmű, annyit tesz, mint eldönteni, hogy az értelme soha nem rögzített, hogy mindig ki kell érdemelni.”*

A tehetetlenség félelmetes kijelentése, a hatalom akaratának kifejezésébe burkolva, avagy hogyan kell az irigységnek szabályoznia és irányítania az életet. Ez a mondat természetesen forradalmi kiáltvány. Simone de Beauvoir a következőképpen határozza meg az osztályharcot és a baloldal összes cselekedetét a francia forradalom óta: az irigység a hit cselekedete. Az irigység mindig az immanencia leánya. Simone de Beauvoir ezt mondja nekünk: „Isten halott; tudassuk meg most, hogy mi vagyunk az életünk urai, és hogy az a cselekvésben teljesedik be.” Így cselekedve Simone de Beauvoir figyelmen kívül hagyja a vallást, de az ókori filozófiát is; azt állítja, hogy az állandó küzdelem az egyetlen út. Ezt az állandó küzdelmet az irigység tartja fenn; az irigységnek ez a megváltoztathatatlan ereje van; ugyanúgy táplálkozik vereségeiből, mint győzelmeiből. Ez a gonosz erő par excellence. Szembeszáll az élettel.

Simone de Beauvoir életfilozófiája kamaszos, ahogy Tony Anatrella mondaná, sőt, az élet tagadása, mert tagadja annak minőségét és mélységét, hogy egy állandó és szánalmas küzdelemben oldja meg azt.

Látjuk a modernizmus formáját is. Ez a cselekvés azonnal a belső élet tagadásává válik. Vagyis inkább a belső élet helyettesítésére szolgál, mivel gyakori, hogy egy látványos jelentésbeli megforduláson keresztül azt halljuk, hogy a cselekvés az aktivista belső élete. Azt is megértjük, hogy ez a kijelentés semmiképpen sem törekszik megoldást találni; a lecsillapítás lenne a vége. Csak a zajban és az erőszakban leli örömét.

*A kétértelműség etikája.

Pascal az emberi életről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

És ez a Pascal-részlet, beismerve és erőltetett bensőségességgel:

„Amikor életem rövid időtartamára gondolok, melyet elnyel az előző és az azt követő örökkévalóság, a kicsiny térre, melyet betöltök, sőt, melyet látok is, elveszve a terek végtelen tágságában, melyeket figyelmen kívül hagyok, és melyek figyelmen kívül hagynak engem, megrémülök és megdöbbenek, hogy itt látom magam, nem pedig ott, mert nincs ok arra, hogy miért itt, nem pedig ott, miért most, nem pedig akkor. Ki helyezett ide? Kinek a parancsára és útmutatására volt ez a hely és ez az idő számomra rendelve. Memoria Hospitis unius diei praetereuntis* .”

A Bölcsesség könyvéből, V, 15: „A gonoszok reménysége olyan (…) mint a füst, amelyet a szél eloszlat, vagy *mint a vendég emléke, aki arra jár, és csak egy napig van ugyanazon a helyen .”

Tolsztoj az emberi életről

Emmanuel L. Di Rossetti bejegyzése , közzétéve Hozzászólás beküldése

Ma reggel szó szerint rábukkantam* erre a részletre Tolsztoj Vallomásából a hét évvel később írt Ivan Iljics halálát :

„Először úgy tűnt nekem, hogy ezek felesleges, félreérthető kérdések. Azt hittem, mindez már ismert, hogy ha egyszer azonnal neki akarok állni ezeknek a kérdéseknek, az nem jelent majd problémát számomra, hogy egyelőre nincs rá időm, de amint kedvem tartja, azonnal megtalálom a válaszokat. Most ezek a kérdések egyre gyakrabban ostromoltak, egyre nagyobb vehemenciával követelve a választ, és mivel mind ugyanarra a helyre, sok pontra estek, ezek a megválaszolatlan kérdések egyetlen fekete foltot alkottak. (…)”

„Velem az történt, ami mindenkivel, aki halálos belső szervi betegséget kapott. Először egy jelentéktelen tünet jelenik meg, amelynek a beteg nem tulajdonít jelentőséget, majd a tünetek egyre gyakrabban ismétlődnek, és idővel egyetlen, oszthatatlan szenvedéssé olvadnak össze. (…)”

„Megállt az életem. Tudtam lélegezni, enni, inni, aludni; de nem volt életem, mert már nem voltak olyan vágyaim, amelyek beteljesülése ésszerűnek tűnt volna számomra.”

Tolsztoj tehetségére van szükség ahhoz, hogy ilyen tökéletesen kifejezze ezt a hatalomnövekedést (amit egyesek a hatalomvágynak vélhetnek), ezt a fokozatos gyötrelem-inváziót. Az Ivan Iljics halála, ennek az életre szóló remekműnek a sűrített remekműve, tökéletesen kelti azt a benyomást, mintha egy másik univerzumba csöppennénk. Egy ártalmatlan pillanatban az élet kettéválik és iránytalanná válik. Az élet nem más, mint ezeknek az önmagunkkal megosztott bensőséges pillanatoknak az összessége.

az Esszé az emberi életről címűből származó jegyzeteimet olvasom .