A mesterséges intelligencia egyre megkerülhetetlenebb témává válik. Várjuk azt a pillanatot, amikor a gépek intelligensebbek lesznek, mint az emberek, és az emberiség rájön, hogy már nem uralja a teremtést. Az elavulásunk azonban nem akkor kezdődik, amikor a gépek jobban gondolkodnak nálunk, különösen mivel már most is képesek rá. Három perc konfigurálás alatt olyan ágenseket hozhatunk létre, amelyek tökéletesen ismerik a funkciójukat, míg egy embernek tíz évnyi tanulmányozásra lenne szüksége. Az elavulás akkor kezdődik, amikor feladjuk a gondolkodást, az ítélkezést és az álmodozást.
A szolgaság úgy telepszik le, mint egy olajfolt: nem erőszak, hanem kényelem révén. A gép nem fárad el. Nem kételkedik. Nem rendíti meg a valóság. Gyorsan reagál, dönt, és azonnal megnyugtat. És mi, akik lassúak, tétovázók, ellentmondásosak vagyunk, végül pont ezt a ránk jellemző vastagságot hibának vesszük. A modern ember nemcsak gyűlöli a korlátait: szégyelli is őket.
Hosszú időn át az emberiség a korlátaival való szembenézés révén fejlődött. Tudta, hogy nem önmagának mércéje. Életet és hivatást kapott. Aztán az emberiség megpróbált kitörni minden hierarchikus struktúrából. Isten tagadásával nemcsak egy hitet utasított el, hanem a felette való rendtartás, felemelkedés és ítélkezés hatalmát is. Ez a horizontális rendszer, amely nem ismert el semmilyen tekintélyt önmagán kívül, most kimerült. A mesterséges intelligencia visszavezeti az emberiséget önmagához, és a szabadság helyett egy sorsot erőltet rá.
Most, hogy megteremtett egy nála intelligensebb lényt, mi marad az embernek? Az, aki megtagadta az Istennel való bensőséges kapcsolatát (amit egyetlen mesterséges intelligencia sem ismerhetett volna)?
Ez a lényeg. A mesterséges intelligencia már képes elfogadható verseket írni, hiteles orvosi diagnózist fog felállítani, és csodálatra méltó házassági tanácsokat fog adni. Mi pedig a gyorsaságát és hasznosságát fogjuk előnyben részesíteni. Mi marad az emberiségnek? Bármilyen késedelem elviselhetetlennek fog tűnni egy technológiával telített világban. Próbáljuk meg nem haladásnak nevezni azt, ami gyakran csupán rendszerré emelt türelmetlenség.
Georges Bernanos már jóval előttünk előre látta ezt a lefelé tartó spirált: „A veszély nem a gépek elterjedésében rejlik, hanem abban, hogy egyre több ember gyermekkora óta hozzászokott ahhoz, hogy semmi mást ne kívánjon, mint amit a gépek nyújtani tudnak” (Franciaország a robotok ellen). A kijelentés továbbra is meghökkentő: már nem az ember múlja felül az embert, hanem a technológia múlja felül az embert… És akkor mi marad az embernek? Morzsák az asztal alatt, mint a kiskutyáknak? Fennáll a veszélye annak, hogy semmi mást nem kíván, csak a kényelmet? Eddig a modern technológiai világot az ember csak így értelmezte, mivel már nem Istenbe helyezi a kincsét.
A Szentírás, amikor bálványokról beszél, kompromisszummentes: „Mert ember alkotta azokat, és akiből lehelet lett, az formálta őket. Senki sem tudott hozzá hasonló istent alkotni.” (Bölcsesség 15:16-17). Ha túlságosan szeretjük eszközeinket, már nem fogjuk őket olyannak tekinteni, és erejükért fogjuk imádni őket. A hatalomvágy állandóan leselkedik ránk. Nem szabad összekeverni a lélek hozzáadott dimenziójával, amely azt tükrözi, ami kimarad a mesterséges intelligencia elől. Az emberi elavulás nem válhat csupán egy újabb technológiai hipotézissé. Lelki kísértésként, a vágy lehetséges végének kell visszhangoznia.
Tudj meg többet a Robotok Ellen című filmről
Iratkozz fel, hogy a legújabb bejegyzéseket e-mailben megkapd.
