A mesterséges intelligencia minden beszélgetés középpontjába kerül; megtestesíti a közelgő fenyegetést. Drámai küszöbérték várható: egy napon a gépek intelligensebbek lesznek nálunk, és az emberiség rájön, hogy már nem uralja a teremtést. Az elavulásunk nem akkor kezdődik, amikor a gépek jobban gondolkodnak nálunk; már most is ezt teszik. Három percnyi konfigurálással olyan ágenseket hozhatunk létre, amelyek tökéletesen ismerik a funkciójukat, míg egy embernek tíz évnyi tanulmányozásra lenne szüksége. Az elavulás akkor kezdődik, amikor mi magunk lemondunk a gondolkodásról, az ítélkezésről, az emberi teher viseléséről és a felelősségvállalásról.
A szolgaság lassan kúszik be: nem erőszakon, hanem kényelemen keresztül. A gép nem fárad el. Nem kételkedik. Nem sérül meg a valósággal való érintkezéstől. Gyorsan reagál, gyorsan dönt, gyorsan megnyugtat. És mi, akik lassúak, tétovázók, ellentmondásosak vagyunk, végül hibának nézzük saját korlátainkat. A modern ember nemcsak gyűlöli a korlátait: szégyelli is őket.
Hosszú ideig az emberiség elfogadta a korlátain belüli növekedést. Legbelül tudta, hogy nem önmagának mércéje. Megkapta az életét és a hivatását. Aztán megpróbált megszabadulni minden vertikalitástól. Isten tagadásával nemcsak egy hitet utasított el; megtagadta, hogy bármilyen tekintély rendezze, felemelje és megítélje. Ez a horizontális mód, amely nem ismert el semmilyen tekintélyt önmagán kívül, most kimerítette önmagát. Így a mesterséges intelligencia emlékezteti önmagára, és egy sorsot szab rá a hivatásával együtt feladott szabadság helyett.
Most, hogy megteremtett egy nála intelligensebb lényt, mi marad az embernek? Az, aki megtagadta az Istennel való bensőséges kapcsolatát (amit egyetlen mesterséges intelligencia sem ismerhetett volna)?
Ez a döntő pont. A veszély nem egyszerűen az, hogy a mesterséges intelligencia egy napon elfogadható verset, hihető diagnózist vagy hihető házassági tanácsot készít. Bizonyos értelemben már most is ezt teszi. A veszély az, hogy a sebességét és hasznosságát a valódi emberekkel szemben fogjuk előtérbe helyezni. Egy dadogó gyerek, egy csacsogó idős ember, egy szavakkal küzdő barát, egy habozó pap, mielőtt válaszolna: mindez elviselhetetlenül lassúvá válik egy technológiával telített világban. Próbáljuk meg nem haladásnak nevezni azt, ami gyakran csupán rendszerré emelt türelmetlenség.
Georges Bernanos már jóval előttünk előre látta ezt a lefelé tartó spirált: „A veszély nem a gépek elterjedésében rejlik, hanem abban, hogy egyre több ember van, akik gyermekkoruktól fogva hozzászoktak ahhoz, hogy semmi mást ne kívánjanak, mint amit a gépek nyújtani tudnak” (Franciaország a robotok ellen). A kijelentés azért is hátborzongató, mert kevésbé a technológiáról, mint inkább a vágyakról szól. Mit akarunk még, ha a statisztika mindent biztosít számunkra, amire szükségünk van? Mire vágyunk, ha nem a számításra, a szintézisre és a kényelemre?
A Szentírás, amikor bálványokról beszél, kompromisszummentes: „Ő mindig jobb azoknál a dolgoknál, amelyeket imád; azokhoz képest neki van élete, de azoknak soha” (Bölcsesség 15:16-17). A teljes probléma itt rejlik. Eszközeink imádata nem azt jelenti, hogy dicsérjük őket; azt jelenti, hogy elkezdjük magunkat hozzájuk hasonlítani, majd megvetni önmagunkat. Ettől a ponttól kezdve az emberi elavulás már nem technikai hipotézis. Lelki kísértéssé válik.
Tudj meg többet a Robotok Ellen című filmről
Iratkozz fel, hogy a legújabb bejegyzéseket e-mailben megkapd.
